…illemtan. Egy szolgáltató és kereskedelmi kft. viselkedési útmutató füzetkéjében olvasom a legnagyobb komolysággal megfogalmazott tanácsokat a kínai protokollról és etikettről, azaz hogyan is kell viselkedni, ha például egy kínai kereskedelmi tárgyalófél vacsorára hív. Ezek szerint evés közben tilos a fütyülés, szürcsölés, csámcsogás, heves gesztikuláció és beszéd, türelmetlenkedés az ételek és italok lassú felszolgálása miatt; a vendégnek illik minden ételbe belekóstolni, és valami ételmaradékot hagyni a tányérján, mert ha a tányért teljesen kiürítjük, a házigazda azt úgy értelmezi, hogy a vendég még éhes, ezért újabb enni- és innivalóval kínál, amit viszont udvariatlanság visszautasítani. Ez az olvasmány engem rendkívüli módon elszórakoztatott, ugyanis azt sugallta, hogy itthoni vendégségben mindez megengedett, esetleg még több is ennél, vagyis illendő és egyenesen a mindennapi udvarias szokásainkhoz tartozik. Na persze bosszantó is volt a sok buta okoskodás. Megtudtam például azt, hogy használat után az evőpálcikákat illendő a tányér szélére vagy a pálcikatartóra helyezni. És ez valami különös keleti szokás?! Itthon a kanalakat, villákat használat után nem a tányér szélére helyezzük? Netán az abroszra tesszük, lehetőleg úgy, hogy még csöpögjön róla a leves, a mártás, a főzelék?! Érdekes volt viszont az evőpálcikák használati illemtanából az, hogy az evőpálcikát sohasem szabad függőlegesen a rizsbe szúrni, mert ez az áldozati ételekbe szúrt füstölőre emlékeztet és közvetve a halálra utal. Az evőpálcikákat gyorsan keresőszóvá alakítottam, és ezen a boszorkányos seprűnyélen, hipp-hopp, máris egy újabb elmés tanítóra bukkantam, aki Japánból oktatott engem a helyes asztali illemtanra. E szerint vigyáznunk kell, hogy étkezés közben ne törjük el az evőpálcikánkat, mert ez azt jelenti, hogy hamarosan meg fogunk halni. Továbbá: miközben a falatot a szánkhoz visszük, tartsuk a tenyerünket az evőpálcikák alá, így az esetleg kicsúszó ételdarabok nem a nadrágunkra esnek. (Itt persze, szerintem, felvetődhet a kérdés, hogy mi a csudát teszünk ezzel a lepottyant falattal?! Fellapátoljuk a nyelvünkkel?!) A leves fogyasztásakor a levesesedényt vigyük a szánkhoz, a levest szürcsölve igyuk meg, és a belefőzött halat, zöldséget az evőpálcikákkal együk meg. Ugyanígy fogyaszthatjuk a laskaféléket is. A levest Japánban nem eszik, hanem isszák – pontosít a szerző –, ha szürcsölünk, azt jelenti, hogy ízlik az étel. Na és mit szólsz te, kedves olvasó, a meghökkentő helyszíni észlelésekhez, amit most idézek: „Japánban a rizs nem okoz székrekedést, és senki sem aranyeres a rizsfogyasztás miatt. Egyébként a japán rizs a legjobb a világon… Mielőtt elmennénk vendégségbe valakihez, vagy egy japán étterembe, ahol le kell vetni a cipőt, mossunk lábat és húzzunk tiszta zoknit, ellenkező esetben kényes helyzetet teremthetünk.” Kedves Olvasóm! A forrásaimat tapintatból nem nevezem meg. Olyan ez az egész, mintha kiscsoportos óvodásokat oktatnának illemtanra, mielőtt az oktondi gyerkőcök külföldi kapcsolatépítésre adnák a buksijukat valamely kft. érdekében. Összefoglaló és következtetés, a fentiek szellemében, ahogyan én látom: ha itthon megyünk vendégségbe, mind közönségesen fütyülünk, beszélünk, szürcsölünk, csámcsogunk evés közben, aztán hevesen és türelmetlenül gesztikulálunk, ha vendéglátónk nem elég gyors az ételek és italok felszolgálásában. Minden fogás után kenyérdarabkával makulátlanra törüljük a tányérunkat, vigyázunk, hogy morzsa se maradjon rajta, s akkor újra megpakolják hússal, körítéssel, a nyilvánvalóbb hatás érdekében tisztára is nyalhatjuk a tányért és az ujjainkat. Eközben a paradicsomszószos kanalat és zsíros villát természetesen és hanyag eleganciával a fehér abroszra helyezzük… Ha lehúztuk a cipőnket az előszobában, mert nem akartunk sárnyomokat hagyni az ebédlő szőnyegén, akkor orrfacsaró lábszaggal és piszkos zoknival büszkélkedünk, vagy versengünk ebben másokkal a társaságban. Karinthy Frigyes Végeladás című tárcájában (Új Idők, 1933/8) olvasom „Kínai udvariasság: olyan szempont, amiről Európa megfeledkezett. – Harmincéves vagyok – mondja az európai hölgy a kínainak. A kínai tiltakozik: – Az lehetetlen. A hölgy kacéran: – Hát mennyinek gondolt? – Legalább ötvennek, olyan bölcs.” És néhány sorral alább: „Népszerűtlen gondolat: az emberek kezdtek büszkék lenni rá, hogy nem szoktak gondolkodni. Egy ismerősöm olyan fölénnyel és lenézéssel bizonygatta nekem, hogy ő nem ért engem [és ezért ki kell oktatnia], mintha az reám nézve lenne megszégyenítő és nem őrá nézve.”