borús égbolt
Volt egyszer egy…
…fotográfia, ami a kezdetekben fontos volt a néprajz, építészeti örökség, társadalomtudományok számára. Gondoljunk csak a 19. század hírneves magyar fényképezőire (Orbán Balázs, Jankó János, Herman Ottó, Vajkai Aurél), azaz a fényképet elsősorban illusztratív, kiegészítő funkcióval alkalmazó tudományterületekre (muzeológia, viselettörténet, szokáskutatás stb.). A magánfénykép viszont többnyire családi emléktárgy. Néhány évtizede a fotózás valamelyes hozzáértést igénylő és költséges foglalkozás volt, a hivatásos fotósok számára művészet, ma már e mellett, vagy e helyett mindennapi, sokszor a valóság helyét átvevő magamutogatássá, egy-két „gombnyomásra” egyszerűsödő tevékenységgé vált: buzgó emlékkreálás, az emlékek tárgyiasítása akár papíron, akár digitálisan. A technika fejlődésével gyakorlatilag bárki számára elérhetővé válhatott a fényképezés. Ez önmagában még jó (is lehet), ám sajnos úton-útfélen hülyeségben tetőzik. Egyik délelőtti sétám közben láttam, hogy a templom előtt áll egyedül egy fiatal nő, félrehajtott fejjel, műnevetéssel, maga előtt kinyújtott karral fotózza önmagát, amikor taposóbiciklijén egy 3-4 éves kisfiú érkezik és átöleli a nő lábát. – Haggyá’ mán! – mondja neki ingerülten az anya-csak-egy-van. A jelenetet látva eszembe jut a régi babonás hiedelem, hogy a fényképező ellopja az ember lelkét, és hogy alvó embert nem szabad fotózni, mert alvás közben a lélek messze jár, és majd nem talál vissza a testébe. Milyen igaz – folytatom a képzelgést –, ez a nő tulajdonképpen „alszik” a járda szélén állva, bár nyitva a szeme és beszélni is tud, lopja a saját lelkét; már látja önmagát, bocsánat: a fotóját, amint mások megnézik, több mint ötszázan lájkolják, a lelke máris beleköltözött ezekbe a lájkokba, s nem tud visszatalálni a testébe.
Susan Sontag (1933–2004, amerikai író, az angol irodalom és filozófia egyetemi tanára) A fényképezésről című zseniális tanulmánya 1973-ban (magyarul 1981-ben) jelent meg. Modern életmódbeli jelenségként értelmezi a fényképezést; akkoriban csak kevesek olvasmánya volt, de időszerűsége ma nagyobb, mint a 70–80-as években. Véleményem szerint középiskolai tanárok és szülők is felhasználhatnák a nevelésben. Aki átgondolja a benne foglaltakat, az más szemmel néz a fotózásra, meghökkentő, de igaz – nemegyszer lélektani – magyarázatokat talál rá, összefüggésben az akkoriban fellángoló (birtokba venni a világot) utazási lázzal kapcsolatos fotózásra – „a fénykép kétes értékű varázsára”. Mintha előrelátta volna, hogy félszázad alatt mindennapi hóborttá válik mindkettő, így ír: „Először esik meg a történelemben, hogy az emberek hosszabb-rövidebb időre tömegesen és rendszeresen elhagyják megszokott környezetüket. A fényképezés miközben tanúskodik az élményekről, egyszersmind el is utasítja őket, hiszen leszűkíti körüket a lencsevégre kívánkozókra, s képpé, emléktárggyá alakítja át valamennyit. Az utazás már nem egyéb, mint megtervezett fényképszerző hadművelet. Maga a fotózás megnyugtat, csillapítja azt az általános bizonytalanságérzetet, melyet az utazás [ma talán azt írná, hogy a szokásos hétköznapok] hajlamos elmélyíteni. A turisták [az emberek] java részét valamiféle kényszer hajtja, hogy odavonja a fényképezőgépet [okostelefont, táblagépet] önmaga és az útjába akadó minden nevezetesség közé. A fénykép áljelenlét s egyszersmind a távollét záloga [fészbuk].”
Kedves Olvasóm! Ha már így engem olvasol, irántad érzett tiszteletből, úgy érzem, tartozom az őszinteséggel: sem az utazás, sem a fényképezés nem kenyerem. Ez nem jelenti azt, hogy néha nem kóstoltam, ha ilyen-olyan körülmények úgy hozták. Egy fotós élményemre jól emlékszem, most is, miközben e sorokat írom, magam előtt látom a jelenetet: fiatal pár, mindkettőjük nyakában saját fényképezőgép lóg, egymást fényképezgeti a dachaui lágerkapu előtt egy hatalmas reklámtábla alatt. A reklám felirata McDonald – Dachau. Egyikük átadta a gépét, és kért, hogy fényképezzem le őket, amint egymást átölelve mosolyognak a reklám alatt. Megmutatták a gombot, amit le kellett nyomnom, miután elhelyezkedtek. Persze, most kíváncsian kérdem, hogy vajon hol lehet az a fotó, mert biztosan előhívták, papírra rögzítették, vajon élnek-e még azok, akiknek ez emléktárgy volt, vagy rég kidobták a gyermekeik… és talán én vagyok harmincvalahány év múltán az egyetlen, aki tud róla, akinek a (nem tárgyi) emlékei között megmaradt. Nyilván ez csak költői kérdés, amire nincs válasz. Talán az is kérdés, hogy mennyire voltam résztvevője az egésznek, hiszen csak egy meghosszabbított kéz voltam, az akkori technika hiányossága miatt. Ma már nem is lenne szükség idegenre, hogy fénykép készüljön… na meg visszautalva ennek az írásnak az első soraira: ha a lelkükből „loptam” valamit, azt úgy fogalmaznám meg – költői kérdésre költői válasz –, hogy szerelmestől, haláltábortól, mindenestől: az élet és az emberi érzelmek győzelme. És igen: mit ér az emlék élet és érzelmek nélkül?!
Kozma Mária
.jpg)
.jpg)
