Keresztes Sándor unitárius lelkész homoródszentpáli szolgálata alatt elhangzott prédikációit, egyházi beszédeit, elmélkedéseit és gyászbeszédeit tartalmazó kétkötetes munka jelent meg a napokban Ha az Úr akarja és élünk címmel, a könyvet ma 17 órától mutatják be Homoródszentpálon. A szerző Sarány István kérdéseire válaszolva tárja fel műhelytitkait. – Nemrégiben Homoródkarácsonyfalván vettem részt temetésen, s nagyon megkapott a végbúcsú hangulata, bensőségessége, az unitárius szertartás egyszerűsége és a lelkész által megütött családias hangnem. Az, ahogyan az elhunytról szól a családtagoknak, rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek. Hasonló élményem volt az Ön válogatott írásait tartalmazó kötet olvasása közben is: úgy ír/szól az össztársadalmi szinten egyszerű – de családjuk, környezetük számára fontos – emberekről, hogy az idegen is a fontosat, az egyedit, az egyszeri és megismételhetetlent látja benne. Ezt tanítják, vagy csak empátia kérdése? – A holttest nemcsak egy romlandó anyag, amitől gyorsan meg kell szabadulni, hanem az emberi élet földi megmutatkozásának, s benne a lélek fejlődésének feltétele, burka, s ezért akár kicsi, akár nagy, veszteségként könyveljük el. Az a „test”, amíg élt, szolgált, kacagott, sírt, imádkozott, szeretett, utódokat nemzett, csókolt, aggódott…, s ezt a tevékenységét, vagy annak be nem teljesedhetett reménységét illő ódon kell köszönni, elbúcsúztatni, a lelket pedig imáink kíséretében Istenhez visszabocsátani. Erre a feladatra a teológián igyekeznek felkészíteni, bizonyos tudásanyagot átadni, irányelveket meghatározni, de a szolgálattételnek megvan az a szabadsága, hogy nem „egyenruhásított”, a helyi szokásokhoz, elvárásokhoz is igazodhat, nem beszélve a lelkész hitbeli, szellemi kvalitásairól, empátiájáról, amely igen nagy mértékben befolyásolja a gyászszertartás mikéntjét. Mi nem lehetünk „vérbírák”, az ítéletet Istenre bízzuk, de azért a kirívó gyarlóságok, bűnök, hibák, tévedések felett nem hunyhatunk szemet, hanem tanító jelleggel, nem sértő módon, mégis érintenünk kell. És ez roppant kényes, nehéz feladat. Ezt nem lehet a teológián megtanulni. Ezt a lelkésznek önmagának kell kifejlesztenie, virágnyelven, diplomatikusan úgy beszélni, hogy pellengér se legyen, de nyilvánvaló hazugság se. Én a hibákat a „hallgatással” szoktam érzékeltetni: ha gyászbeszédemben nem történt említés a hűségről, az egyenes gerincről, az áldozatkészégről stb., az azért történt, mert „hiánycikk” volt a néhai életében. És mindenki értette. – A halál kérdésével kezdtük, holott az egy életút lezárása. Lelkészként hogyan „barátkozott meg” a halál gondolatával, a betegek és a haldoklók szolgálatával, a gyászolók vigasztalásával? – A halál gondolatával fiatalon nehéz volt megbarátkozni, különösen ha fiatalkorút kellett temetni, vagy olyan valakit, aki nagyon közel állt hozzánk. A súlyos betegek, haldoklók gondozását, felkészítését sem lehet a teológián megtanulni. Sok-sok év és helyzet tapasztalása szükséges, szakirodalomban való elmélyülés és az élet folytatásába vetett hitnek rendkívüli megerősödése. Nekem „szerencsém” volt, hogy kétszer kerültem halálközeli állapotba. Orvos barátaim sokat faggattak, milyen élményeket hoztam, s mindig elmondtam, hogy életemben olyan boldogságot sohasem éreztem, mint akkor, amikor már haladtam egy pulzáló, örvénylő, narancsos-sárgás-vöröses, kellemesen meleg alagút bejáratához egy könnyed lebegéssel. Szinte fájt, amikor életre ráztak, de a hozott élmény után teljesen megszűnt a halálfélelmem, másabb lett az életfelfogásom, értékrendem, a prédikálásom is változott, a halálról a súlyos betegeknek is mertem beszélni, sőt vallásórákon is gyakori témám lett, mert hitelesen tudtam elmondani, hogy a halál tulajdonképpen beleszületés egy másik világba, egy másik létformába. Hogy milyen, azt nem tudhatjuk, Isten titka, de biztosak lehetünk, hogy amiképp Isten gondoskodik a földi létről, úgy a másikról is fog gondoskodni. Ez a hit a régiek erős hite volt, ezért tudtak méltósággal meghalni. Mi pedig „odafejlődtünk”, hogy méltósággal se élni, se meghalni nem tudunk már. – Honnan az elhivatottság a papi hivatás iránt? – Nem a hit általi elhivatás, hanem népem iránti szerelmem, népem megmaradásának, jövőjének féltése, s ennek érdekében valamit tenni akaró vágy indított el a teológiára. A későbbiek során gyökeresen megváltozott bennem a 60-as évek brosúráival belém sulykolt „hivatalos” világszemlélet, elmélyült a hitem, de mellette megmaradt a korábbi célkitűzésem is: megtartója lenni egy fészekaljának, ami Egyházam által reám bízatik. Ezt a célkitűzést csak a vallásos nevelkedéssel lehetett megközelíteni, mert csak az adhatott az embernek feloldást a földi félelmektől, bizonyos fokú mártírhajlamot. És én vállaltam is tehetségem szerint az „álmaimat”, sokszor összeütközésbe kerülve „józan”, praktikus gondolkodású közelállóimmal, akik különböző jelzőkkel illettek, mert nem személyes vagy nem családi egzisztenciám munkálása, hanem a kockázatos „magyarkodás” határozta meg mindennapjaimat. Mégis úgy éreztem, hogy makromértékben nem is, de mikromértékben „megválthatom” a népemet. Nem egy rövid visszapillantást, de regényt lehetne írni azokról a lelki vívódásokról, amelyeket megvívtam, arról a belső útról, amelyet megjártam. Jó volt látni és érezni azt, hogy az én „hullámhosszomon” halad a népem, hogy olyan eszmények irányítják tetteiket, gondolataikat, mint amilyenek engem is mozgatnak: hogy úgy akarnak élni, amely a megmaradást ígéri. Anyagi fizetésem sosem volt méltányos – más szellemi kategóriákhoz viszonyítva –, de nem számított: lobogva, boldogan tettem a dolgom, mert lelkiekben kárpótolódtam. Milyen csodálatos volt, amikor Csehétfalván a templomot javítottuk. Deszkát, zsindelyt a toronyra, rézhuzalt a villámhárítóhoz, s más egyebeket hivatalosan nem lehetett beszerezni, úgy kellett hozzájutni „mellékutakon”, ahol szüntelenül ott volt a törvénnyel való ütközés lehetősége. Hogy ez ne történjen meg, hogy papjuk nehogy bajba kerüljön, megmozdult a falu, s megmozgattak minden ismerőst, minden kapcsolatot, megkerestek minden átjárót. Pálpatakáról éjszaka, lopva úgy szállítottuk haza az autórakomány zsindelyt, hogy erdészek, beavatott „rendőrök” vigyázták az utat, nehogy véletlenül ellenőrzésbe szaladjunk. Nem egyedülálló ez a példa, de érzékelteti, hogy mit jelentett lelkésznek lenni 1989 előtt. A „mostról” keserűség nélkül nem lehet írni és szólani. Nem az önsajnáltatás keserűsége ez. A közösség nyilvánvaló romlásáért érzett keserűség…, a vesztükbe rohanás keserűsége. Mert afelé tartunk. Amit nem tudott elérni a volt rendszer egyházellenessége: a lelkek kohéziójának széttördelését, egységünk megbontását, soraink szétzilálását, s ennélfogva megsemmisülésünket, azt most a gyors meggazdagodás vágyától megvadított önzés végrehajtja. Az egyháznak a megtartó szép szerep jutott az emberiség életében, az erkölcsi iránymutatás ma létfontosságú, ma a lenni vagy nem lenni súlyos kérdés idejében. És mégis hiszem, hogy ebből a válságos helyzetből van és lesz út a felemelkedésre. Dietrich Bonhoeffer német evangélikus teológus mondta: az egyház a nemzet, a társadalom élő lelkiismerete. Amikor az erőszak, a bűn, a közömbösség nem engedte kellőképpen működni és érvényesülni ezt az élő lelkiismeretet, mindannyiszor katasztrófák történtek. Az emberiség sokszor volt tékozló gyermeke az Atyának, sokszor hátat fordítottak az élő lelkiismeret házának, de azért időnként bekövetkeztek, mert be kellett hogy következzenek a visszatérések… A mai emberiség is eljut ehhez a fordulóponthoz. El kell jutnia a keresztény értékek megbecsüléséhez, a lelki-erkölcsi újjászületéshez, mert ha nem, akkor elpusztítja önmagát. Ezért hiszek a vallás, az egyház jövőjének felívelésében, mert létszükséglet… – Nagyajtáról indult, Kriza János püspök szülőfalujából. Mit jelentett az Ön számára a jeles falustárs? – Krizáról írtam a kispapi dolgozatom. Egy esztendő alatt, amíg életéről, munkásságáról, emberi, lelkészi, művészi, egyházvezetői kvalitásairól gyűjtögettem az anyagot, megtanultam csodálni népe iránti szeretetét, szolgálatkészségét. Neki nem „méltóság” volt a püspöki szék, hanem még nagyobb lehetőség az egyházi és népi szolgálatra. Olyan talentumokkal, mint Ő, természetesen nem rendelkezem, de mégis példaképemmé lehetett. – A kötet fülszövegéből tudni, hogy öt évet szolgált Csehétfalván, majd 1974-től 2001-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig Homoródszentpál lelkésze volt. Negyedszázad szolgálat egy szolgálati helyen. Ez sok vagy kevés? – Negyedszázad szentpáli szolgálat… Voltak előnyei és hátrányai is. Ha őszinte vagyok, a hátrányok sokkal markánsabbak. Bár volt egy hűséges „mag”, akik mindenkor mindenben mellettem álltak, támogatták elképzeléseimet, a vége felé többek részéről éreztem, hogy meguntak, hogy szükséges lenne a frissítés. A lelkésznek is jót tenne, ha 10-15 évenként új pászmába foghatna, új célok, új kihívások serkentenék erodálódott lelki-szellemi erőit, de a mi egyházunk alulról felfelé építkező népi egyház, s ezt az elképzelést nem lehet megvalósítani. Egy lelkészt – ha megválasztották – csak fegyelmi úton lehet elmozdítani. Önként pályázhatna újabb egyházközségbe, de ez is százszor meggondolandó, mert egy idő után jönnek a fiatalok, s ők a fiatalságuknál fogva sikeresebben pályáznak, mint tapasztaltabb, de korosodó kollégájuk. – Hogyan találta meg helyét a háromszéki ember a Homoródmentén? Van-e különbség a két tájegység lelkülete között? – Mint háromszéki ember, jobban éreztem magam a Hargita vonzáskörében, mint máshelyt. Ez természetes, hiszen tömbmagyar vidék, gyülekezetemben is többen voltak a „hittestvérek”, más felekezetűek is a mi templomunkat látogatták, egyházi feladatainkból részt kértek. Szülőföldemen valamikor hamarább megkezdődött a polgáriasodás, az ipari központok proletarizáló hatása, régi kulturális gyökerek elsorvasztása, újabb irányvonalak, szokások, követése. A Hargita megyei emberek – Csehétfalván és Szentpálon is – természet-, s ennélfogva istenközelibb emberek, ősibb hitek, szokások, viseletek stb. éltetői. – Nagyajta az otthon, mert ott születet, oda köti múltja és jelene, Szentpál az itthon, mert ide kötik egy munkás élet emlékei. Lehet egy embernek két otthona? – A kötetben is szereplő Szív és kincs című írásomból idézve válaszolok. Egy alkalommal szabadságom tíz napját szülőfalumban töltöttem. Jó volt hallani szülőfalum harangjainak jellegzetes hangját, s elsuttogni egy leheletnyi imádságot: Istenem, segíts meg! Jó volt bejárni régi határrészeket, amelyekhez annyi gyermekkori élményem fűződik; jó volt találkozni időközben megváltozott, de mégis ismerős arcokkal. Padláson, pincében, szekrényben, itt-ott takarítva, rendezgetve jó volt, amikor kezembe került az első fehér ingem, az első iskolástáskám, veréblövő parittyám, játékszekerem töredéke. És mégis meg kell vallanom, hogy mindenek ellenére néhány nap múlva valami nyugtalanságot éreztem. Nem tudtam megnevezni, hogy mi az, ami felkavarja néhány pillanatra lelkivilágomat. Egy reggel aztán rájöttem a dolog magyarázatára. A mezőre mentünk, amikor összetalálkoztunk a szülőfalumon áthaladó udvarhelyi autóbusszal. Amikor megpillantottam a hargitai jelzést, s ráadásul az arcból ismerős sofőrt, önkéntelenül is mindkét kezem a magasba lendült, s olyan nagyokat kezdett dobbanni a szívem. És hirtelen megvilágosodott előttem: azért nem tudok egész szívemmel és lelkemmel szülőföldemen lenni, mert számomra van egy másik darabkája is Erdélynek, amely bár nem szülőföldem, mégis közelebb áll hozzám, mert ott van az én családom, fészkem, kenyerem, s ez a kis közösség, amely Isten nevében gondjaimra bízatott. S e felismerés nyomatékául, mintegy igazolásképpen, már fel is csendült bennem a Názáreti Jézus igéje: ahol van a ti kincsetek, ott van a szívetek… – A két vaskos kötet tanúsága szerint prédikációit, temetéseken elmondott beszédeit nem bízza a véletlenre, nem rögtönöz, hanem szeret alaposan felkészülni, előkészülni, minden szót, mondatot mérlegelni. Ez így van? Miért ragaszkodik az írott formához? – Lelkészi tevékenységem évtizedei alatt csak kétszer rögtönöztem, amikor a szolgálatot vezető lelkész rosszulléte miatt be kellett ugranom. Néhai szónoklattan tanárom, dr. Lőrinczi Géza tanítását elfogadtam, s életre szólóan magamévá tettem: a mondanivalót meg kell fogalmazni, tehát írni kell. Börtönjárt, idősebb lelkészek, akiket prédikációik miatt börtönöztek be az ’56-os magyar események után, a fejben való felkészülést javasolták, hogy írott nyom, amit szándékosan félre lehet magyarázni, ne maradjon, de úgy látszik, szeretett tanárom hatása erősebb volt. Istennek hála, mert így valami maradt az elmúlt évtizedekből. – Hogyan lehet hétről hétre újat mondani a híveknek? S a hit dolgai mennyire keveredhetnek a közélet dolgaival? Van-e határ e kettő között? – A hit dolgai nálam mindig keveredtek a közélet dolgaival. Híveink a jobb beszéd alatt nem a szakmai kifogástalansággal megírt, magasröptűen elmélkedő beszédet értik, hanem azt, amelyik képes hozzájuk szólni. Amelyikben megtalálják önmaguk életproblémáit, az azokban való eligazítást, lelki éhségük és szomjúságuk csillapítását, és amelyet vasárnap délutáni tereferéiken meg tudnak hányni-vetni, mert megértették, megjegyezhették. Ne essünk tévedésbe: híveink nagyon komolyan veszik a Bibliát. Tekintélyt jelent számukra, szeretik hallgatni üzeneteit, de mindig kíváncsiak arra, hogy a Biblia tükrében milyen a mai világ, annak ezernyi oldala; milyenek vagyunk mi emberek, és milyenekké kell válnunk. És itt szót kell ejtenem a politikáról is. A politika fogalmához sok minden hozzátartozik, de talán kevésbé a bibliai jelleg. Igen, mert a politika különböző érdekek ütköztetése, egyféle harc, amit nemigen lehet győzelemre vinni a Biblia által megkívánt erkölcsi szabályok betartásával. Legalábbis a jelenkori viszonyok között, ha egy politikus a kődobálást kenyérrel viszonozza, ha egy pofon után arcának másik felét is odakínálja, ha nemcsak hétszer, de hetvenhétszer is megbocsát minden gyalázatot, ha imádkozik azokért, akik életére törnek, akkor bizonyos, hogy sok babért nem arat a küzdőporondon sem önmaga, sem pedig azok számára, akiknek érdekképviseletére megbízást kapott. A politikában ennélfogva a bibliaitól több-kevesebb mértékben elütő szabályok nemcsak megengedettek, de egyenesen kívánatosak és általánosan elismertek is. Ezzel magyarázható, hogy az egyházi álláspont – és itt a felekezetek összességére gondolok – nem nagyon bátorítja a lelkészek politikai tevékenységét. Én sohasem fogadtam el ezt az egyházi álláspontot. A mi egyházunk, az unitárius egyház magyar, népi egyház. Magyar földön, magyar lélektől, Dávid Ferenc reformátortól nyerte a létét, s csakis addig létezik, ameddig népünk is létezik. Ha mi ezt nem vesszük figyelembe, ha elzárkózunk a legtöbbször nem fehér galamb képében érkező történelmi kihívások elől, és politizálva nem segítjük népünket a nemzeti túlélésben, akkor a lehető legrosszabbat tesszük. Ezért én politizálok. Nem úgy, hogy politikai összejövetelekre járok és agitálok, zászlót lengetek, úttorlaszokat építtetek stb., hanem az emberekkel való beszélgetéseimbe, szószéki szolgálataimba, sőt az iskolai vallásos oktatásba is próbálom belevinni és tőlem telhetően megvilágítani azokat a problémákat, amelyekkel közösségünk nap nap után szembesül. Meggyőződésem, hogy az erdélyi magyar lelkész nem nézheti tétlenül például a tömeges kivándorlást, falvaink fokozatos elnéptelenedését, a termőföldtől való elidegenedést, történelmi kötések, kulturális értékek megsemmisülését. Igenis nekünk szélfogóként ki kell terjesztenünk a palástot, hogy fogyatkozó mécsesünk lángját ki ne olthassák a mesterségesen és annyi gyűlölettel szított viharok. Igen, ez részben politika is, és meggyőződésem, hogy a lelkészi hivatás tartozéka. – A ma embere hajlamos úgy tekinteni a papra – de így az orvosra, a tanítóra is –, mint egy szolgáltatóra: a pap keresztel, esket, temet, s vasárnaponként papol, az orvos gyógyít és a tanító tanít, holott a hivatás s az elhivatottsággal végzett munka nem szolgáltatás, annál jóval több, ugyanis az emberek életét határozza meg. Ön hogyan küzdött meg ezzel a szemlélettel? – A favágás szolgáltatás. Aki szolgáltatásként értelmezi a lelkészi feladatot, az favágást végez. Az igazi lelkészi munka hivatás. Azt nem lehet letenni, mint a fejszét, a lelkész a lelkészséget még az ágyba is magával viszi, s ha éjjel koppan az ajtó vagy ablak, rögtön ugrik, mert reá valakinek valahol szüksége van. 16 éve nyugdíjas vagyok, de amikor 10 órakor megkondul a nagy harang, a pulzusszámom most is megemelkedik, mintha reám várna a szolgálat. És ezt csak így érdemes. József Attila szerint, ahogy a csillag megy az égen. S ha újra lehetne kezdeni, csak ezt vállalnám, s csak így: önemésztő módon is „lantos és parittyás”, keresztes Keresztes Sándor, ha népemnek szüksége lenne reám.