Hirdetés

Utak, hegyek, fatalizmus

Asztalos Ágnes
Becsült olvasási idő: 3 perc

A nyári időszakban szinte nem telik el úgy nap, hogy legalább egy közúti baleset ne történjen a térségünkben. Nem beszélve az egész országról. Rendre az élen „végzünk” az európai statisztikákban is, miközben tavaly az EU-s átlag 46 halálos áldozat volt egymillió lakosra, nálunk ennek majdnem duplája, pontosan 86. Összességében tavaly 20 600 személy vesztette életét az utakon, és ez három százalékkal több, mint az azt megelőző évben.
Rettenetes a helyzet, szakszerű és rövid távon hatékony intézkedésekért kiált – nem most, már régóta. Hogy veheti egy társadalom ennyire félvállról, hogy évente egy kisvárosnyi embert veszít el, közöttük rengeteg fiatalt és gyermeket? Vannak országok (például Lengyelország, Litvánia), ahol a szintén siralmas statisztikákon gyorsan tudtak változtatni, egyik évről a másikra akár 20-30 százalékkal is képesek voltak csökkenteni az autóbalesetben elhunytak számát. Viszont elég, ha beleolvasunk egy balesetről szóló hír alatti hozzászólásokba, hogy rájöjjünk, mi az egyik oka, hogy nálunk miért nem sikerül egy ilyen bravúr. Ez pedig nem más, mint a fatalizmus. A legtöbb véleményből látványosan kirajzolódik az a nézet, hogy a dolgokon nem tudunk változtatni, a jövő az eleve meghatározott, és semmit sem tehetünk ellene. „Aki autóba ül, az sosem tudja, hogy élve hazaér-e, sosem biztos a megérkezés, mindenki hibázik, ma rajtam, holnap rajtad, nincs mit csinálni” – hajtogatják sokan, mintha tehetetlen őszi levélként sodródnának a szélben. Pedig kézben a kormány, láb alatt a fék, a gázpedálhoz nincs oda kötözve a másik, táblákon a szabály stb., szóval valamennyi ráhatása azért csak van az embernek arra, hogyan közlekedik az utakon. 
Azt is gyakran hallani, hogy azért van ennyi baleset, mert rosszak az utak és nincsenek autópályák. Valóban így van. De az állítólagos okos ember abból főz, ami van, tehát nekünk ilyen körülmények között kell élnünk, hangsúlyozom: élnünk, és eljutnunk A-ból B-be, ha kell. Nem gondolom, hogy az autópályák hiánya a fő felelős a kisebb háborús veszteséggel is felérő közúti elhalálozásokért. Annál is inkább, mert nemegyszer láttam itthon, hogy mennyire őrült módra száguldoznak azon a kevés autópályán is, nem csak néhányan, sokan.
Aztán meg itt vannak a hegyek is. Elkezdődött az augusztus, amely évek óta a legkeményebb hónap a hegyimentők számára, ilyenkor történik a legtöbb és legsúlyosabb, gyakran végzetes kimenetelű baleset a hegyekben. Tavaly közel 750 emberért kellett bevetést indítani, gyakran éjszaka, volt, mikor helikopterrel, 226 súlyos sérült kerül kórházba és 12-en elhunytak. Egy hónap alatt. És ezek a számok évről évre folyamatosan nőnek. Ezért most az Országos Hegyimentő Szolgálat -1 címmel indított akciót, és kérnek mindenkit, aki túrázni, kirándulni indul, hogy figyeljenek a tanácsaikra, készüljenek fel megfelelően, legyenek tudatosak és felelősségteljesek, hogy közösen csökkenteni lehessen a hegyi balesetek számát.
Nem igaz, hogy az ember nem tehet semmit a saját és mások biztonsága érdekében. Valahogy el kéne mozdulni a fatalista álláspontról, és megtenni mindent, ami rajtunk múlik, amikor útnak indulunk. Hegyre menni, útra kelni úgy is lehet, hogy követjük a szabályokat. Ha másoknak sikerül, mi is betarthatnánk a sebességkorlátokat, időben el lehet indulni, rendes bakancsot lehet húzni, és – talán ez a legfontosabb – tudatában lenni annak, hogy mit bírunk, mikor fáradunk el, mennyire tudunk éppen koncentrálni az adott helyzetben, órában. Attól sosem dől össze a világ, ha nem érünk fel a csúcsra, ha visszafordulunk idejében, attól sem, ha lassítunk, és netán késünk tíz percet. Ellenkező esetben könnyen összedől(het). És nemcsak a miénk, hanem a másoké is. 



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!