Családunkban nagy testvérként én voltam a vízhordó. Mondanám, akkoriban még a kő is lágy volt, de nem, éppen csak medve volt kevesebb. Így az erdei szénatakaráskor szüleim el mertek küldeni, elküldtek (mindenkinek ki kellett venni a részt a munkából) vízért a közeli forráshoz. Olykor duzzogva, morcosan, máskor a távolban látszó villámoktól vagy éppen a ritkán látott csúszómászóktól megszeppenve indultam a fekete és zöld kannával – mi csak úgy mondtuk, bidonnal – a forráshoz. Különösen nagy élmény volt, ha szomszéd játszótársammal vagy valamelyik unokatestvéremmel mehettem. Útközben büszkén mondtam, hol kell a hazaútra térni, hol van a közelben kis ház, mely bokrok alatt találtam korábban sok gombát, a patakban hol van a legnagyobb csobogó. Akkoriban az erdei forrásokra sokan gondosan vigyáztak. Ahová én jártam, be volt kerítve, hogy az arra legelésző tehenek ne tapossák be, úgynevezett küpüje és a kifolyása is biztosítva volt. Igazi hűsítő vizet lehetett meríteni belőle, a béka is szívesen úszkált benne. Mondjuk, emiatt időnként kissé zúgolódtam is. Szép gyermekkori évek voltak, amelyek gyorsan elszáguldottak! Időtelve már nem jártam a forráshoz. Néhány hete utam arra vezetett. Egyszer csak jött az ötlet: menjünk, nézzük meg, milyen állapotban van a forrás, csapadékmentes évek voltak, van-e víz benne, a tehenek betaposták-e? Boldogan és gyermeki kíváncsisággal kerestem fel a helyet. Meglepően sok víz volt a forrásban, ám színe szürkés-fehéres, a küpü már sehol, akárcsak a kerítés. Megközelíteni is alig lehetett az egyik nagy fa ágaitól. 

A látottak alapján óhatatlanul is párhuzamba állítottam a forrást az emberi életünkkel. Bizonyára néhányunkkal már előfordult, hogy úgy jártunk, mint a forrás. Szép, tiszta, életteli, jókedvtől csobogó lelkiállapotunk beszürkült az élet nehézségeitől, az sem ritka, hogy az önmagunknak és másoknak felállított határok (kerítés) hiányában időnként minket is „megtapostak” az élet marha nagy nehézségei, és csak úgy elvagyunk. 
„Újuljatok meg!” – ezt hirdeti a csíksomlyói pünkösdi búcsú mottója, amely kapcsolódik a Gyulafehérvári Főegyházmegye Imával megújuló közösség pasztorális évéhez is. Megújulni, megújítani bármit is nagyon nehéz. Tudjuk tapasztalatból. A lelkiállapotunk, személyiségünk, magatartásunk megújításához általában nagyon erős elhatározás, kitartás szükséges, vagy éppen egy személy, aki a beposhadt forrást kitisztítja, új küpüt hoz, bekeríti. A forrás kitisztítása munkával jár, a víz összezavarodik, leülepedéséhez idő kell. Ha éppen lakásfelújításra adjuk a fejünket, az sem egyszerű. Jó sok pénz kell hozzá, ám nem elég csupán a pénz. Be kell szerezni jó minőségű, de még elérhető áron kapható építkezési anyagot, de az ügyes, becsületes, talpraesett mester is elengedhetetlen. A felújítás munkával, logisztikával, porral, verejtékkel jár, olykor költözéssel. Az sem árt, ha idegrendszerünk terhelhető. Közösségeink megújítása is rendkívül fontos, sokszor a (kulturálatlan) vitáktól, veszekedésektől, botrányoktól sem mentes. Néha az sem segít, ha cserélődik egy-két elöljáró: az új seprű jobban seper. A megújulásra minden szinten nagy szükségünk van. 
Pünkösdvasárnap a Szentlélek eljövetelét ünnepeljük. Az első pünkösd a megújulásról szólt, azaz az apostolok hitbeli megerősítéséről, megújításáról. Forrásuk Jézus Krisztus volt. Nekünk ki, mi a forrásunk? Milyen forrásból merítünk? A világ szennyétől beposhadtból, vagy akár az önmagunk által kitisztítottból? Legyen bátorságunk, kitartásunk megújulni. Kövessük a vándorfecske példáját. Ilyenkor tavasszal „hazatalál, édesanyja fészkére száll”, de utána megújítja fészkét.