A karácsonyi ünnepkörhöz számos népszokás kapcsolódik. Betlehemest már az óvodában, a hittanórán tanulnak a gyermekek, helyenként még járnak kántálni, Ádámot és Évát, Istvánt, Jánost köszönteni, majd következik az aprószentekelés. Hogyan alakulnak át ünnepeink, szokásaink, miként változik az ünnep és az ünneplés igénye? Ezekre a kérdésekre kereste a választ Sarány István. A népszokások csak ritkán szuverén események, hisz mindig integrálódtak a vallásos ünnepek rítussoraiba, szerkezetébe. És ez fordítva is igaz: az egyetemes vallási ünnepek sokszor a népszokások szövetében ritualizálódnak – szögezi le elöljáróban dr. Balázs Lajos néprajzkutató, az átmeneti szokások szakavatott ismerője, amikor a székelyföldi karácsonyi népszokások felől érdeklődöm. Népszokások – ma Véleménye szerint a vallási ünnepek és a népszokások kölcsönös ritualizálásának legszebb példája a húsvéti határkerülés. – A szent és a profán, a szent és világi vágy, eszmeiség, érdek folytonos összefonódását, szimbiózisát látom ünnepeinkben – jegyezte meg. – Az egyházi ünnepek és a népszokásokban testet öltött népi vallásosság kölcsönösen viszik egymást, valósítják meg – sajátosan a magyarság, kiváltképpen a székely-magyarság lelki életében – az ünnep eszmeiségét. Ez pedig nem más, mint örökös visszatérés a kezdetekhez – hangsúlyozta a néprajzkutató.   Balázs Lajos meglátása szerint a karácsony mindig visszatérés a betlehemi gyermek megszületésének egyetemes emberi élményéhez. – És máris felfedezhetjük a kettős ünneplés áthallásait: a betlehemi istállóban született kisded emberiséget megható öröme jelen van a családokban világra jött gyermek fölötti örömben – mutatott rá a szakember, így folytatva: – A karácsony esti éjféli mise a székelyföldi családokban Mária-radinával folytatódott, folytatódik. A templomi ünnepség közösségi öröme, áhítata, a kezdetekhez való spirituális visszatérése otthonaikban ünnepi vacsorává változott. Sült füstölt kolbászt, oldalast fogyasztottunk lencsefőzelékkel, pálinkával, borral. Vagyis azonos étkek és italok elfogyasztásával újítottuk meg a családok együvé tartozását. Mi teremti meg a kétféle ünnep – a szent és profán – kapcsolatát? Éppen a vacsora neve! A legősibb szövetségkötési szerződés – gondoljunk pl. az Utolsó vacsorára. A néprajzkutató kitért arra is, hogy a betlehemes dramatikus játékok, amelyeket az ateista rendszer az 1950-es években betiltott, szintén egyféle radina, ugyanis a gyermekágyas anyának étkeket, ajándékokat vittek a pásztorok: báránykát, bőröcskét, sajtocskát. – A kanonizált templomi szertartás a népszokások rítusaival, játékaival, étkezési szokásaival gazdagodott. Az egyházi ünnep szentközpontú, a népszokások közösség-, illetve családcentrikus ünnepek – mondta, megjegyezve: – A karácsonyi ünnepkörbe tartoznak az igencsak kedvelt névnapok – Éva, István, János – viselőinek köszöntése, ünneplése. Gazdag folklórja van ezeknek. A néprajzkutató szerint a fent ismertetett szokások éltek és mozgatták – helyenként még mindig szervezik – az egész magyarság karácsonyi ünnepét. – Itt a tartalmi egység, az ünnepi üzenet azonosságára, illetve a rendkívül változatos formai gazdagságra hívnám fel a figyelmet – hangsúlyozta. – Csak egy példát emelek ki: az előbb említett, ártatlannak tűnő, lencsefőzelékhez fűződő mágikus hiedelmet. A lencse, ugyebár főzéssel dagadó, szaporodó gabona. Nos, mivel karácsony időfordító esemény is, ugyanis korábban vele kezdődött az esztendő, a gyarapodás, a növekedés vágyát, vízióját kellett megjeleníteni, egyszóval a vágyott jövőt. Nem szavakban, hanem jelképek által – jegyezte meg. A szokáskutató kitért arra is, hogy a népi kultúrában a karácsony éjszakája a fiatalok számára, kiváltképpen a leányok vágyálmait foglalkoztató szerelmi jóslások, párkereső jóslások éjszakája is, akárcsak a karácsony harmadnapjára időzített aprószentekelés. – Igazából élő vesszővel végzik! – jegyezte meg. Dr. Balázs Lajos szerint a csíkkászoni aprószentekelés szokása, szertartása valószínű, hogy formájában, időzítésében, szertartásosságában egyedi a magyarság körében. Az egyik legszebb érintéses mágiának tekinti, amely elsősorban a leányoknak szól, szépségük, termékenységük biztosítását célozza, mondandója aláhúzásaként pedig a csapatba verődő legények verséből idézett: „Ha a gazdasszony nekünk megengedi, / Egy kis mustármagot hoztunk elhinteni. / Kit a pad alá, kit az ágy alá, / kit a leányok szoknyája alá.” Nos, ezek többnyire a magyarság körében ismertek, azonban továbbélésük a húsvéti locsoláshoz képest lanyhult. Csobotfalvi betlehem Antal Imre és csapata immár húsz esztendeje minden évben felkerekedik és a betlehemmel végigjárja Csobotfalvát. A kicsi falu szorosan összenőtt a Mária-kegyhelyéről és pünkösdszombati zarándoklatáról híres Csíksomlyóval, s ma már mindkettő a közel negyvenezres székelyföldi város, Csíkszereda része. – Azt tudtam, hogy valamiképpen össze kell fogni a fiatalságot, hogy ne tartsunk ott, mint tőlünk nyugatabbra, ahol már szinte nem is köszönnek egymásnak az emberek – vázolja a betlehemezés szokása újjáélesztésének előzményeit Antal Imre, aki tanárként dolgozik, szabadidejében pedig befogadó faluja – ugyanis ő hozomány Csobotfalván, felesége szülőfalujában – népéletének fenntartásában vállal szerepet. Mint mondta, a múlt század ötvenes éveiben a hatóságok betiltottak minden dramatikus népi játékot, így a betlehemezés szokása is lassan feledésbe merült. A rendszerváltás után egy, a Gyimesekből Csobotfalvára költözött cigány asszony próbálkozott a betlehemessel való házalással, de nem sok sikerrel járt. – 1997-ben gyermekekkel betanultunk egy általam szerkesztett, innen-onnan összeszedett szöveget, végigjártunk vele a falun, s elcsodálkoztam, mennyi helyen fogadnak, s mennyi pénzt tettek a kicsi templomocskába az emberek. Ebből a pénzből elindítottuk a szilveszteri táncházat, innen indul a csobotfalvi hagyomány újjászületése – eleveníti fel a közel húsz éve történteket Antal Imre. Elmondta, hogy akkoriban esténként a férfiak a kocsmában gyűltek össze, nem annyira az italozás kedvéért, hanem hogy egy pohár pálinka vagy bor mellett megvitassák a világ dolgait. Ő is szeretett beülni közéjük, s bár nem vetette fel a pénz, nem sajnálta azt az egy-két lejt arra, hogy az idősebbeket hallgassa. [caption id="attachment_41726" align="aligncenter" width="653"] Antal Imre[/caption] Egyik ilyen kocsmázáskor azt mondta neki az idős Orbán Árpi bácsi, nagyon örvend annak, hogy valaki újból betlehemmel járja a falut, „de ezt a csúfságot nem szabadott volna végighurcolni a falun”. „Akkor mondjon jobbat!” – biztatta Antal Imre, mire az öreg behívta magához, „s fülétől farkáig elmondta a csobotfalvi betlehemest, dallammal, mindennel”. Így előkerült az ötvenes években még sokak által ismert szöveg, immár ezt tanulták be, s azóta is ezzel járják évente a falut. – Akkoriban három-négy nap jártuk a falut, mindenhova beengedtek, s ahogy a legények nőttek, s szerető került, akkor azokhoz is el kellett menni a szomszédos Csíksomlyóra vagy Csomortánba – meséli Antal Imre. Megjegyezte, eleinte előfordult, hogy a végére a társaság egyik-másik tagja „elfáradt”, így hát törvényt hoztak – „mert a törvények nagyon fontosak” –, hogy a bort s a pálinkát a tarisznyába teszik, ivászat nincs, s az italat a legeslegvégén, a begyűlt adományokkal együtt osztják el. Mert hát mindenhol jól fogadják a betlehemeseket: – Volt, hogy már a pap előtt eljártunk, s viccesen mondtuk, hogy összeszedtük az egész kepét, az aratás megvolt a pap előtt – mosolyog huncutul Antal Imre. Megjegyezte, az akkori pap biztatta a híveket arra, hogy fogadják a betlehemeseket, tartsák meg hagyományaikat. De arra is megkérte őket, hogy a templomban is adják elő. Nem szívesen tettek eleget a meghívásnak, mert „ha már látták a templomban, miért engednének be a házhoz?”, így aztán csak egy részletet mutattak be, kedvcsinálóként, s közben elmondták azt is, hogy annak idején, még az ötvenes években kik voltak a faluban az utolsó betlehemezők. – S ahogy mondtuk a neveket, mindenki ráismert valaki közelire – mondja Antal Imre. – Olyan volt akkor a templom, mint a csillagos ég, úgy ragyogott az örömkönnytől az emberek szeme! A betlehemesek minden háznál megélik és a háziakkal is megéltetik a csodát. – Mikor valahova bekérezünk s befogadnak, eleinte a háziak csak vaszkatlódnak, hogy ők most vajon mit is kell tegyenek, de akkor jön a király, s az ő járásával, mozdulataival ráhangolja a háziakat a csodára, átalakítja az egész házat templommá, ahová befogadják a szent családot, megjönnek a pásztorok, s mikor megszületik az Úr Jézus, jön a pásztorok ajándékozása, mindenki a maga módján – ismerteti az előadás koreográfiáját. Hangsúlyozza, nagyon fontos az ajándékozás pillanata, ugyanis nem az a fontos, hogy ki milyen gazdag ajándékot ad, hanem az mennyire szívből jövő. – Van aki egy fél almát ad, van aki egy sajtocskát, másnak nincs semmi, csak egy táncot ad ajándékba – jegyzi meg. Antal Imre beszámolt a csapat mindvégig szótlan tagjáról, a hammasról is, akinek az a szerepe, hogy összekeverje a dolgokat. Például az előszobában a cipőt a fogasra akasztja, vagy az udvaron átköti a kutyát… „Meg se szólal, azt tesz, amit gondol, vicces dolgokat csinál.” A játékot mindig a vendéglátókhoz, no meg a csapat tagjaihoz igazítják, van, ahol belefér egy kicsi gúny is. Mesélte, hogy egy alkalommal a csapat idős tagja, aki az öreg pásztort alakította, többet ivott, mint amennyit illett volna. Hosszú bundában állt a befűtött csempekályha mellett, s a királyt alakító csoportvezető furulyajátékára kellett táncoljon. – Addig fújtam neki, amíg jól megizzasztottam – meséli. – Hát egyszer csak megáll, s annyit mond: értem! A rohanó világ, a vele járó elidegenedés lassan eléri a zártabb székely közösségeket is. Antal Imre elmesélte, egy idő óta már nem mindenhol fogadják be őket, „mert a mai világ nagyon színes világ, azt hiszik, nem kell ismétlődjenek a dolgok”. – De szerintem fontos a ritmus, az, hogy a kerék ismét és ismét végigpörögjön, közepén az Úr Jézussal – hangsúlyozza. Azért őket is megérintették az új világ új szokásai: most már Facebook-on jeleznek nekik, hogy kihez kell menni, hol fogadják őket. S ezen az oldalon szerveződik már az új tánccsoport is. Az ünnep eróziója Dr. Balázs Lajos néprajzkutató mintegy az Antal Imre által vázolt kedvezőtlen változás magyarázataként „az ünnep eróziójáról” beszél. – Azt látom, hogy a kereszténység nagy ünnepeinek – karácsony, húsvét, pünkösd – szervezését, kiváltképpen az előkészítését nem a lelki emelkedettség jellemzi. A kereskedelem arcot pirító offenzív lármája az ünnep egyházi vallásos és népi vallásos, játékos szokásait, mindezek üzenetét minimalizálja, vagy éppen megfosztja a kezdetekhez való visszatérés élményének megélésétől – állapítja meg. [caption id="attachment_41727" align="aligncenter" width="2048"] Ferencz Angéla[/caption] Erodáló tényezőnek látja névadó szokásaink változását is: – Gondol-e valaki arra, hogy az idegen hangzású nevek elszaporodása nemcsak identitászavart kelt, hanem az Istvánolás, Jánosolás – a magyarság körében legkedveltebb családi ünneplés alkalmainak csendes fogyását is – tette fel a költőinek szánt kérdést, hangsúlyozva: – A születések számának visszaesése, az Istvánkák, Jánoskák fogyása a családi, baráti közösség és együvé tartozás ünnepeinek ritkulását, lazulását hozza évről évre. Dr. Ferencz Angéla néprajzkutató, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója kutatóként és művelődési – köztük népi értékeinket felmutató – események szervezőjeként közelíti meg a témát. – Érdemes elgondolkodni, hogy azok a népszokások, amelyeket a néprajztudomány még úgy talált, és úgy írt le, mint élő, a hagyományos faluközösség és annak tagjai számára jelentéssel és jelentőséggel teli rítusgyakorlatok, hogyan és milyen más kontextusokban élnek napjainkban. [caption id="attachment_41728" align="aligncenter" width="508"] Albert Ildikó[/caption] A művelődésszervezéssel foglalkozó szakember szerint ezek a népszokások nagy szerepet kapnak a közösségi művelődésben: féligmeddig tradicionális, féligmeddig színpadra adaptált változatok jelennek meg, és eköré találkozókat szerveznek. Példaként a Debreceni Betlehemes Találkozót említette, amelyen az idén három betlehemes csoport is részt vett Hargita megyéből, de Székelyudvarhelyen is igyekeznek annak mintájára térségi találkozót szervezni. – Kérdés, hogy mennyire lehet ezt turisztikai vonzerővé is növelni, ez kihívás minden rendezvényszervező számára – szögezte le, hozzáfűzve: – Itt két dolognak kell működnie: a szokás elérhetővé tétele, marketingismeretekkel, ugyanakkor autentikusságának a megőrzése. Megjegyezte, hogy ezek rendszerint egymás ellen működnek, úgyhogy nagyon oda kell figyelni: indokolt-e és milyen esetben a szokásszövegek lerövidítése, a szokásos fiúszerepek megszüntetése stb. Ugyanakkor jónak tartja, hogy a pedagógusok előszeretettel tanítanak pásztorjátékokat, „ami mutatja, hogy a néphagyományok bevitele az iskolába követendő példa”. – Amire én felhívnám a figyelmet, és bátorítanék minden közösséget, ahol él ez a szokás: járjanak házról házra, próbálják a játék létszámát megőrizni, mert a közösségük ereje itt mutatkozik meg, hogy a folytonosságot tudja-e biztosítani – zárta eszmefuttatását Ferencz Angéla. [caption id="attachment_41729" align="aligncenter" width="800"] Kászoni aprószentekelőkAndrás Ignác gyűjteményéből[/caption] Az ünneplés lelki igénye Megkérdeztem egy klinikai pszichológust is, hogyan változott az ünneplés az idők folyamán. A pszichológus számos írásában, több kötetében is foglalkozott a kérdéskörrel, így kimerítő választ adott. – Az átalakulások ezúttal is nyugatról keletre hatottak – bocsátotta előre a szakember. – Felelős a korszellem, amely a keresztény gondolkodás kiszorulását is magában hordozza, annak ellenére, hogy hivatkoznak rá, ha szükségük van erre; a sokat emlegetett rohanás, az atomizált, egyéniesített, a pénzre és a megvásárolhatóságra épülő értékeket propagáló társadalom, a hagyományokat nem csak megkérdőjelező, de gyakran egyenesen rossznak minősítő mainstream, és a mindezeket állandóan reklámozó média. És nyilván mindazok, akik ennek bedőlnek. Arra is kíváncsi voltam, hogy mi az ünnep szerepe az ember lelki életében, illetve hogyan változik ez az igény az előbb vázolt átalakulások fényében. – Meggyőződésem, hogy az ünnepre és az ünneplésre, azaz a rendkívüli pillanatokra, a szeretetteljes, tartalmas és nyugalmas együttlétre, amely feltöltődéssel jár, mindannyiunknak szükségünk van – szögezte le. – Az már egy másik kérdés, hogy ezt talán egyre kevésbé vagy egyre kevesebben vagyunk képesek megvalósítani – fűzte hozzá. A pszichológus szerint maga az ünnep, ünneplés fogalma is alakulófélben van, „vagy talán már át is alakult, és csak kevesen használjuk a régi, ha úgy tetszik, az eredeti értelmében”. – És ez az átalakulás, más és más előjellel, minden ünnepre vonatkozik – hangsúlyozta. Megállapította, hogy ma már a karácsony fogalma – legalábbis az egyre kevésbé vallásos és hagyománytisztelő, hagyományőrző közegben, s amely közeg nálunk is terjedőben van – a karácsony ünnepe alatt már a Mikulást és a szilvesztert is értik. – Valahogy itt is eltolódtak a hangsúlyok, és összemosódtak a különböző alkalmak – mondta, magyarázattal is szolgálva. – A december mostanra a reklámok jóvoltából az ajándékok hónapjává avanzsált és a köztudatban is valahogy összefonódott ez az ajándékozás, a vásárlás, a többféle készülődés, a többféle alkalom, amelyek között a Mikulás mintegy felütés a hónap elején, megadja a hangot a jelentősebb és ezért gazdagabb megnyilvánulásra, a karácsonyra, s mindezt az év vége–év kezdete vízválasztó vonalánál tartott kirobbanó mulatozás zárja. A pszichológus hangsúlyozta: tudatosan kerülte az ünnep kifejezést. [caption id="attachment_41731" align="aligncenter" width="1000"] Csobotfalvi betlehemesek[/caption] – Az ünnep bensőségességét gyakran a külsőségek csillogása; a szeretet, az odafigyelés, a felmagasztosult lélek harmóniáját a minél drágább ajándék; az örömöt a hangzavar és rikító külcsín; nemritkán konfliktusok, az ünnepi asztalnál, a karácsonyfánál kirobbanó konfliktus helyettesíti. Mert az egészet aláfesti, elkíséri egy feladatbomba – meggyűlt munkahelyi feladatok, az otthoni pluszfeladatok, a megszokottnál nagyobb költségek és az egész megszervezésének szinte teljesíthetetlen feladata – okozta stressz. Ami gyakran mindenkiből időzített bombát farag és az robban az első szó, hangsúly vagy tekintet hatására – figyelmeztet a szakember. De még nem drámai a helyzet, nyugtat meg. – Fontos, hogy bármilyen jelentősek is ezek a változások, nem halt ki az igény arra, hogy a karácsonyt megünnepeljük – hangsúlyozta. – Az az érzésem, hogy megszólalt a vészcsengő is. És azt is jónak tartom, hogy egyre többet beszélünk is ezekről a jelenségekről. Nem baj, hogy sokan jobban örülnek a vele járó szabadnapoknak, hisz a pihenés jót tesz, néha ünnep lehet önmagában – fűzte hozzá. Albert Ildikó az ünnepekhez kötődő rítusok fontosságát is kiemelte. Mint mondta, a rítusok mindig nagyon fontosak voltak és lennének, ha lennének, hisz strukturálják az időt és viselkedési módozatokat írnak elő, néha olyan helyzetekben, olyan körülmények között is, mikor másként nagyon nehéz lenne az illető helyzettel megbirkózni. – Az ünnepek esetében a rítusok jók (lennének) arra, hogy egyrészt előkészítsék az ünnepet, segítség a ráhangolódást, másrészt, hogy megadják a megfelelő keretet és azokat a viselkedési módozatokat, amelyek nemcsak a külsőségekben, de lélekben is eljuttassanak egy bizonyos, a megfelelő állapotba – mondta, megjegyezve, hogy ezek is csak akkor működnek igazán, ha nem rutinszerűen, hanem kellő beleéléssel végzik őket. Véleménye szerint a bevett szokások is kiürülhetnek. [caption id="attachment_41730" align="aligncenter" width="6000"] Fotók: Ádám Gyula[/caption] – A karácsony esetében gondolhatunk arra, hogy szinte mindenki földíszíti a fenyőfát vagy bizonyos ételeket fogyaszt ilyenkor, anélkül, hogy ezzel együtt megélje mindazt, ami az alkalom eredeti jelentése, illetve azt a határtalan szeretetet, ami a lényege lenne – hívta fel a figyelmet. – Tény, hogy mindaddig, amíg ezek a szokások vagy egy részük legalább működik, addig létezik valami közösségi – és ezzel megtartó – ereje is. Mint ahogyan nincs veszve semmi addig, amíg jelennek meg újabbak is, amelyek egy nagy közösségben ismertek és használatosak. A veszélyt az elszigetelődés, a szétforgácsolódás hordozza magában – hangsúlyozta Albert Ildikó. Antal Imréék hamvaiból felélesztett betlehemese azt bizonyítja, hogy nincs veszve minden: ha megvan rá a belső igény, ünnepelni is tudunk.