szórványos felhőzet
erős felhőzet
Ünnep után
Tudunk-e még ünnepelni? Ezen morfondírozott minap a főszerkesztő, és ezen gondolkodtam én is az udvarhelyi központi ünnepségről hazafelé tartva. Pár órával a „kötelező” után már semmi jelképes nem utalt arra, hogy nem egy átlagos napra ébredtünk. A tér üres volt, a városháza előtt kupacban álltak a kézművesek sátrai. A villanyoszlopokon nem lengett egyetlen zászló sem, a kivezényelt rendőrök is eltűntek. Csupán néhány, sietősen hazafelé tartó ember kabátjára tűzött kokárda emlékeztetett: március 15-e van. Nyoma nem volt a szürke ég alatt annak a 168 évvel ezelőtti eseményeket felidéző, újrajátszó, ifjonti, őszinte hévnek, amivel a Tomcsa Sándor Színház társulata és az ifjúság életet lehelt az apátiába süllyedt városba. A büszke székely fővárosba, amely hajdan tudott még, de mára elfelejtett örvendeni az ünnepnapoknak.
Búsan szólt a fúvószenekar, kicsit falsul zengte a kórus, s túl mesterkélt volt a szavalat. Érdekcsoportok szétlopták a várost, reszkessetek emberek, vigyázzatok, ne hagyjátok, hogy így legyen, különben nincs jövő, sem hétköznap, sem ünnep. Ezt üzente a városvezető, akit március 15-én évek óta nem hallottunk megszólalni. Most megtette. Két kopasz fogdmeg-legény kísérte a tömegen át az emelvényig. Félt talán? Kitől? Mitől? A beszéde meg volt írva, kapaszkodhatott a papírra írt szavakba. Egyensúlyát mégis elvesztette. Többször is botlott a nyelve, míg végül megküzdött a beszéddel. Lagymatag tapssal nyugtázta a nép, hogy ez is megvolt, és vezetőnk, amilyen észrevétlenül érkezett, úgy is távozott. Talán nagyobb lett volna a hév benne, és nagyobb a sikere is, ha ő is forradalmat játszik? Költői a kérdés.
Ballagtam hazafelé, s gondolkodtam a kampányízű, félelemtől átitatott szavakon. Rájöttem, végül is igazat mondott, amikor azt szavalta: megloptak. Mert valakik, valamikor tényleg kifosztottak. Nem a pénzünket csenték el, nem a tetőt a fejünk fölül. Az ünnepünket, az ünnephez való kedvünket, hitünket lopták el. Valakik, akik megérezték a hatalom mámorát, és féltették a trónt, amelyre ültették őket. Valakik, akik a közjóról, egységről, közösségről, összefogásról, nemzeti öntudatról, itthon maradásról prédikáltak szebbnél szebbeket az elmúlt 26 évben. Valakik, akik egymásra mutogatva kiáltottak tolvajt, miközben maguk is azzá lettek. Ahogy a Székelytámadt vár falai, a hegyről a várost vigyázó gimnázium díszei, úgy omlott, vált rommá a mítosz. Gúnynév lett a székely főváros, anyaváros, iskolaváros. A legenda oda. Ellopták. Valakik, akikben már nem bízunk, akiknek már nem hiszünk. Úgy jártak, mint a hazug juhász, hiába kiáltanak farkast, senki nem mozdul. Valakik, akik a felette szükséges kultúráról beszélnek, és közben alamizsnán éltetik a színészt, táncost, könyvtárost, régészt, muzeológust.
Voltak szebb ünnepnapjaink? Voltak. Fekete-fehér fotókat nézegetve nosztalgiázhatunk, hogy volt olyan ünnep, amikor a szállodáig ért a tömeg, és a fák hegyére is felkapaszkodtak az emberek, hogy jobban lássanak. Most, 2016-ban alig telt meg a tér. Kevesen voltak, s nem lelkesek azok sem, akik kíváncsiak voltak a hamis hévvel szavaló színészre, a kegyelet koszorúira és a megkeseredetten üzengető városvezetőre. Ott álltam a téren. De engem is jobban érdekelt az a szakadt, borostás képű, fekete körmű ismeretlen férfi, aki pozdorjalemezre rajzolt Petőfi-portréit támasztotta a kopjafához, s ügyet sem vetve a történésekre, saját versét írta, sercegtetve golyóstollát a falemezen. „Ott béke van, itt harc” – ennyit olvastam el a helyben született négysorosból. Szerettem volna, de már nem tudtam megkérdezni tőle, hol van neki a békés ott, mert mielőtt még felhangzott volna a gyászosra sikeredett, ünneplést záró „maroknyi székely”, már összeszedte motyóját és eltűnt.
Olvastam egy tudósításban, hogy szép, tartalmas ünnepe volt a városnak, rengetegen voltak a megemlékezésen. Lehet, hogy nem ugyanarról a városról, eseményről beszélünk. Nem ezt láttam, nem ezt éreztem. Pedig lett volna esély, remény. Talán ha nem fújta volna el olyan hamar a tavaszi szél a délelőtti lelkesedést, és kora délután már nemcsak a huszárlovak „végterméke”, az úton elpotyogtatott lócitrom szaga emlékeztetett volna: „ünnepelt a város”.
Nem vagyok melldöngető hazafi, s van, hogy a himnuszolás nem dobogtatja meg szívemet, nem tűzök székely zászlót a házamra, sem holdas, csillagos matricát a jegyzetfüzetemre, és nem állítom be csengőhangnak az „éljen a magyar szabadság, éljen a hazát!”. De március 15-én hiányzott a köztérről a jelképek üzenete.
Hazafelé tartva egy pillanatra megálltam a Küküllő-hídon, a Művelődési Ház előtt. Üres volt már a tér. Néztem az oszlopok közt lengedező piros–fehér–zöld vásznat. Csak úgy bámultam. Mert jólesett. Nekem azt üzente, bár most csendes és fáradt is tán Székelyudvarhely, de hinni kell, hogy lesz még igazi az ünnep, és mégsem zúgtak el a forradalmai.
Lázár Emese
.jpg)
