[dropcap]F[/dropcap]olytatjuk a költőink, íróink által lejegyzett, a magyar nyelv szépségét méltató gondolatok tallózását. Ezúttal Kosztolányi Dezsőtől idézzünk egy újabb történetet, amely a nyelv teremtő erejét példázza: „A lovagi erkölcs utolsó csökevénye az, hogy az utcán mindenkinek tüzet tartozunk adni. Egy szegény embert, aki kenyérre kér pár fillért, gyakran lerázunk magunkról ezen vagy azon az ürügyön. Még a szomjazótól is megtagadunk egy pohár vizet. De a dohányosnak tüzet nem adni több mint szívtelenség, több mint aljasság. Az lovagiatlanság. Én se mertem visszautasítani soha azt, aki tüzet kért tőlem. Néha megköszönik, néha nem. Hogy mi a jutalma? Az, hogy az első szippantásból nekem is részem van. Ha tüzet adsz másnak, légy elkészülve rá, hogy az arcodba fújják az első füstöt. Íme, egy új közmondás. Fölajánlom közhasználatra.” A maszek szó diadalútját így örökíti meg Karinthy Ferenc Nyelvelés című írásában: „Ezt a szót Kellér Dezső alkotta és dobta be a köztudatba, még az ötvenes évek elején, egy konferanszában. Elmesélte, hogy egy barátja mondta neki az eszpresszóban: »Én most priszek vagyok«, azaz privát szektor, és ezt fordította át Kellér, az akkoriban dühöngő rövidítésjárványt gúnyolva, a magánszektorból tréfásan összevont maszekká. Nyilván maga se hitte volna, hogy ez a vicces szó ilyen karriert fut majd be: ma már országszerte, városon és falun egyaránt hallani, vezércikkekben, tanulmányokban szerepel, bekerült az Értelmező Szótárba, ismerik a külföldön élő magyarok is, polgárjogot nyert az irodalomban. Nem egyedülálló eset arra, hogy írók, művészek játszi szóalkotásait átveszi a köznyelv. Hogy rögtön egy családi példával szolgáljak: a halandzsát Karinthy Frigyes honosította meg, a játékot meg a szót is. A rikkancs (legalábbis mai értelmében) Kozma Andortól származik, a mozi pedig Heltai Jenő találmánya vagy inkább leleménye a kimondhatatlan mozgóképszínház helyett; annak idején kedves sanzonja lévén terjedt el: Mert a Berta, mert a Berta nagy liba, Sokat járt a mozi-mozi-mozi-mozi moziba... Mindez persze eltörpül a régi, főleg nyelvújítás korabeli nagy szóalkotók »tömegtermelése« mellett. Faludi Ferenctől származik sok egyéb mellett a veszteség, vélemény, keverék, hitel, vita, zsebóra; Baróti Szabótól az anyag, erény, visszhang, zamat; Dugonics Andrástól a kör, gömb, testőr, futam, emlék; Verseghytől a nyomor, gyönyör, kaland, eskü, vágy, szónok; Csokonaitól a szomj, hangszer, világpolgár. A nyelvújítás vezére, Kazinczy új szavaiból száznál több gyökeresedett meg s maradt fenn mindmáig, köztük a füzet, keringő, szobrász, szellem, kedvenc, lég, elem, álarc, lakoma, évszak, szerény, féltékeny stb. stb.; barátja, Szemere Pál alkotta a jellem, csillár, botrány, ipar, érdek, rejtély, regény; Kisfaludy Sándor a bűnpör, kérvény, bizomány, közvélemény; öccse, Károly pedig a honvéd, díszlet, szélcsend, hatáskör szavakat. Vörösmartynak a küldöncöt, szabályt, tömeget, nagyszerűt köszönhetjük; Bajzának a bohózatot, képtelent; Jósikától való a cég, esély, keret, játszma, üde, fölény, válság, csendélet és így tovább, és így tovább. Ma már ilyen monumentális teremtő munkára nincs lehetőség, de szükség sem: nyelvünk szókészlete nagyjából kialakult, s csupán szórványosan, új fogalmak, jelenségek felbukkanása igényel frissítést. […] De azért nem lehet rossz érzés, ha valaki a maga alkotta szót, mondjuk, a villamoskalauz szájából hallja, és műve a legszebb magyar könyvben, a szótárban szerepel.” Komoróczy György