Nagygalambfalva határában, ott, ahol a Vágás-patak folyik, a dombot úgy hívják, hogy Várféle. Azért ez a neve, mert egykor állt ott egy várféleség, a monda szerint maga Csaba királyfi lakott azon a dombon leányával. 
Egy napon azonban a királyfinak el kellett hagynia az országot, maga mögött hagyva legszebb és legkedvencebb várát (mert sok volt ám neki) és leányát. A leány hosszú időn át várta az apját, a vár előtt, a dombtetőn az utat kémlelve, hogy nem pillantja-e meg az apját, amint az hazafelé igyekszik. De Csaba királyfi csak nem jött, a leány pedig beletörődött abba, hogy már nem is fog. 

A faluban lakók biztatására annak rendje és módja szerint meggyászolta apját, majd elhatározta, hogy férjet keres magának. Nem telt el sok idő, talált is egy jóravaló fiút a faluban, akivel összeházasodtak. A lakodalomra az egész falut meghívták, a falusiak úgyis bejáratosak voltak a várba. Az ifjú leány boldog volt, hát még akkor, amikor megtudta, hogy gyermeket hord a szíve alatt! Volt nagy öröm a családban és a faluban is, mindenki a születendő kisbabát várta, találgatták, vajon fiú lesz-e, vagy leány, s kire fog hasonlítani. Aztán megszületett egy gyönyörű kislány, olyan szép volt, hogy csak mesében látni hasonlót – az anyja kedves arcát, az édesapja szemeit és a nagyapja, Csaba királyfi göndör fürtjeit örökölte. Csodájára járt az egész falu, mindenki felment a dombra a várba, csak hogy pár pillantásra láthassa a kislányt. 
Ám a nagy boldogság nem tartott sokáig, hamarosan betegség szállt Várféle fölé, és magával ragadta Csaba királyfi leányát. Árván maradt a csodaszép kislány, s özvegy lett a falusi fiú. Gyász ült a falura, hosszú-hosszú időn át sírás-rívás hallatszott belőle, mély szomorúság ülte meg a szíveket. Telt az idő, a gyász pedig lassan lecsendesedett. A falusiak biztatni kezdték a fiatalembert, hogy hozzon új asszonyt a várba, hiszen a kislánynak anya kell. Meg is fogadta a fiú a tanácsot, új feleséget keresett magának.
Az asszony eleinte mézes-mázos volt, úgy szerette a csodaszép kislányt, mintha sajátja lenne, ám a mostoha, az csak mostoha. Amikor a fiatalembert elemésztette első felesége utáni bánata, az asszony tovább nem kedveskedett a kislánnyal. Cselédként bánt vele, egy alkalommal pedig átkot szórt rá. Az átok fogott, a lányból gyönyörű fenyőfa lett. Boszorkány volt az az asszony, de nem az ő átka fogott a lányon, az anyja próbálta így megmenteni a balsorstól. A szerető anya így vette magához lányát, és a földben végre újra együtt lehettek. Ám a kicsi lány a földben folyton csak sírt, de immár nem bánatában, hanem örömében, hogy viszontláthatja anyját. A sok könnyet nem bírta már elnyelni a föld, s mikor a könnyei feltörtek, kút lett belőlük, amely mind a mai napig a nagygalambfalviak szomját oltja a nyári melegben, a legnagyobb dologidőben. Így viseli gondját a királylány mind a mai napig a falubelieknek, a kutat pedig ma is Bánatos királylány kútjának nevezik.