kevés felhő
tiszta égbolt
szórványos felhőzet
Új kezdet
Évet búcsúztatunk, új év köszöntésére készülünk. A karácsony csendje és az újjászületés reménye arra késztet, hogy számot vessünk az elmúlt esztendő történéseivel, levonjuk a tanulságokat és következtetéseket, ezek alapján pedig terveket szőjünk, netán fogadalmakat tegyünk jövőre. Egyénileg ki-ki elkészíti a maga mérlegét, s eldöntheti, hogy sikeres avagy sikertelen volt számára a 2015-ös esztendő. Bizonyára, a kép árnyalt, s csak a vérmérsékletünk, netán hangulatunk határozza meg, hogy a félig töltött pohárnak a tele vagy az üres felét látjuk-e, abból vonunk-e le messzemenő következtetéseket.
Közösségi szinten nem sok mindennel dicsekedhetünk. Bár az önkormányzati vezetők arról számolnak be évértékelő megnyilatkozásaikban, hogy a most záruló esztendő jobb volt, mint az előző. Bizonyára így is van a hivatalok működése, az infrastrukturális beruházások tekintetében, ez a tény jelzi, hogy kezd véget érni a gazdasági világválság által okozott kényszerű visszaesés. Közösségként – s értem ezalatt: kisebbségi helyzetben élő magyar közösségként – azonban visszalépést tapasztalok az esztendő viszonylatában. Az esztendő nem volt mentes zászlóbotrányoktól, szimbólumharcoktól sem, sokasodtak az önkormányzatok ellen a különböző szimbólumok használatáért – esetenként nem, vagy helytelen használatáért – indított perek, s az elöljárók ezekkel kell foglalkozzanak a nyerés elenyésző esélyével, ahelyett, hogy energiáikat más, hasznos, ugyancsak fontos dolgokra fordítanák. Fontosak a szimbólumaink, hiszen ugyanúgy hozzájárulnak az otthonosság, a komfortérzet kialakításához, mint a jó út, a megélhetést – netán gyarapodást! – biztosító munkahely, a minőségi oktatás, a civilizált utazási feltételek… És még hosszan sorolhatnám. Tehát aki azt állítja, hogy zászlók helyett aszfalttal kellene foglalkozni, az nagyon leegyszerűsíti a dolgokat: ha magyarként akarunk itt megmaradni, és itthon akarjuk érezni magunkat, akkor mindkettőre szükség van.
De a közösség ezt nem így érzi. Vagy ha így is érzi, nem mutatja érzését. Vagy azért, mert elfásult, mert csalódott, vagy azért, mert fél. S ami még szomorúbb: azért, mert kiveszett belőlünk a közösségi érzés. Egyre nehezebben tudunk örülni egymás sikerének, egyre nehezebben mozdulunk, ha valaki közülünk segítségre, támogatásra szorul, inkább a bajba jutott kárán csámcsogunk, netán még örvendünk is. Sok a hős, aki szidja a hatalmat, hogy nem engedi a székely vagy a magyar zászló használatát közintézményeken, de a hősök közül hányan tűztek ki házukra zászlót szolidaritásként a zaklatott vezetőkkel – vagy legalább a sátoros ünnepeken?
Közösségünket számos kudarc érte az elmúlt időszakban. Felül kell emelkednünk ezeken az érzéseken, s ne sajnáljuk a fáradságot azért, hogy a köz érdekében cselekedjünk. Ha a közösség gyarapodik, erősödik, a közösséget alkotó egyének is erősebbek lesznek. Erre sarkalljon az új év, az új kezdet.
Sarány István
