Én nem akarok mondani szépeket, / A szavakkal megölném a lényeget.” Az egyik magyarországi funk rock, pop-rock együttes dalának e sorai jutottak eszembe, amikor bevillant, hogy nekem jutott a nehéz, de egyben megtisztelő feladat, hogy valami szépet kívánjak karácsonyra a kedves olvasóknak. Egyrészt azért is ugrott be az említett dalrészlet, mert már bizonyára sokan tapasztaltuk, hogy a legszebb és legmeghittebb pillanatokat is képes valaki elrontani azzal, hogy közben folyamatosan jár a szája, másrészt a rendszeres követőink tudják, hogy mindig minden helyzetben egy dallal asszociálok. No, de nem is ez a lényeg. Milyen jó lenne, ha ezekben a napokban az ünnep perceit a magunk békéjében, csendjében tölthetnénk, és csak a lényegre figyelnénk. No, de mi is a lényeg? Bizonyára van, akiknek az ajándékozás, a rég nem látott barátokkal, rokonokkal való találkozás, a takarítás, sütés-főzés, a lakmározás, a megszületett Üdvözítő ünneplése. Számomra a lényeg nem más, mint a szívkacagás, mert hiszem, hogy az a legőszintébb. És itt engedjék meg a kedves olvasók, hogy röviden ismertessek egy történetet, hadd áruljak el egy kulisszatitkot munkánk hétköznapjaiból. Tavaly nyáron a Csíkszeredához tartozó Zsögödfürdőn készítettünk riportot fotós kollégámmal. A strandon egy idősebb nővel is szóba elegyedtünk, aki azt mondta: „Úgy örvendek ennek a strandnak, hogy még a szívem is kacag belé.” A riportnak eléggé lapos címet adtam (itt jegyzem meg, a címadás nem az erősségem, nem is szeretek címet adni a szövegeimnek), ezért a szerkesztő a következőt adta: Még a szív is kacag a fürdőtelepen. Mit is mondjak? Az olvasószerkesztő és a korrektor kolléga jó feladatot kapott. No, de végül csak az maradt a riport címe. Azóta is szállóigeként maradt fenn a kacag a szív mondásunk. Tudom, és valamennyien igen jól tudjuk, hogy nem is olyan egyszerű kacagásra bírni a szívet, főleg akkor, amikor tele van világunk rossz hírekkel, betegségekkel, csalódásokkal, balesetekkel, elkeseredéssel, magánnyal, nincstelenséggel, gyásszal és szomorúsággal. Még a szánkra is nehéz (protokoll)mosolyt csalni, nemhogy a szívünkbe akkor, amikor kizsigerelnek, kiirtják lelkesedésünket, elveszik álmainkat, visszautasítják ajándékainkat és rothasztják közösségeinket. Ugye, hogy ilyen lelki tarisznyával – finoman fogalmazva is – testet-lelket próbáló a karácsony!? De ha félre tudjuk tenni mindezeket, és sikerül egy kis csendet teremteni azokban a percekben, amikor már a rohanástól úgy érezzük, hogy beesünk a fa alá vagy elalszunk az ünnepi asztalnál, akkor még kacaghat a szív. Kacaghat akkor, ha figyelni tudunk az ünnepeltre! És itt nem valamelyik családtagunkra, barátunkra gondolok, hanem arra, akinek születésnapjára még az értékeiben megroggyant kultúrák is lecsendesednek néhány napig. Ezen a születésnapon valóban kacaghat a szív. Hiszen ő maga mondta: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.” Így a nincstelenségben, a reményvesztettségben, a magányban, a gyászban is lehet boldog a karácsony. Jó lenne észrevenni, mi magunk is lehetünk ajándékok a másik számára. A kedvességünk, figyelmességünk, bátorításunk, a puszta jelenlétünk sokszor többet ér bármilyen csillogó-villogó ketyerénél vagy éppen egy hiper-szuper okostelefonnál. Kedves Olvasók! Bármennyire is rossznak tűnik a helyzet, van okunk a kacagásra, hiszen a csillag ma is ragyog, mutatja az utat a reményteljes jövő felé, csupán észre kell venni! Azt kívánom, hogy karácsonykor (is) olyan őszintén kacagjon a szívünk, mint amikor egy rég várt gyermek, unoka születik a családba!

Vajon Kovács Ákosnak elhisszük?

„A világot senki se mentheti meg, / Egyedül az, akinek elhiszed, /

Hogy békét hoz mindenkinek, / Hogy rábízhatod az életed, / A bűnöket,

a titkokat, / Az örömöt és az álmot, / Kapukat tár, országa vár, / Ha a

szívedet te is kitárod. / Igen, elhiszem!”

Biró István