szórványos felhőzet
tiszta égbolt
erős felhőzet
Trianon és a fák mítosza
Egy különös mítosz jutott eszembe június 4-én. Különös, mert a köztudat szerint már nem születnek mítoszok, de azért is, mert kételkedők nagy tábora nem hisz bennük, illetve próbálja kiirtani lelkünk mitikus emlékeit, jelenségeit, szegényítvén szellemiségünk gazdag tárházát. Bevallom, nem először, hogy néprajzkutatóként szeretem a rítust és imádom a mítoszt, mert népünk, minden nép szellemi, lelki, profán és keresztény ragyogásai. Lenyűgöz Emese álma, Csaba királyfi csillagösvénye, a napkeleti bölcseket vezérlő csillag. Ezért utasítom vissza például az olyan törekvést, amely halványítani igyekszik trianoni fájdalmunkat. Az éjszakai, mai napra szóló rádióbeszélgetés keretében vetődött fel ama retorikai kérdés, hogy él-e még a trianoni trauma a korábbi, de főleg a mai generáció lelkében, tudatában?
Nos, ez hívta elő bennem a fa mítoszát, a sorsfa–emberi sors egymáshoz kötődő mítoszát: a lakodalom és a fiatal halott multivokális fenyőjét – a növekedés és ennek megszakadását jelentő szimbólum –, a krisztusi legendák fenyője, aki az üldözők szeme elől elrejti a Megváltót, a reszkető/rezgő nyárfa pedig elárulja ottlétét; Rákóczi, amikor erre járt, Klézsén olyan fát ültetett, aki képes volt meghalni, aztán feltámadni, kizöldülni és elszáradni, mint a főnixmadár a magyar nép történelmi sorsának alakulása szerint. Annak a klézsei fának „tizenkét lépés a kerekje, tizenkét lépést kell lépni kereken, amíg megkerüli azt. Az Szent László üdejéből való. Ő tette volt.” Mikes zágoni két fáját is említhetném. Gondolom, ennyi példa elegendő ahhoz, hogy Nyergestetőről előképbe hozzam közelmúltunk mitikus fenyőjét, amely éppen népünk nagy sorsfordulatáról és nem múló fájdalmáról üzen a 21. században a Kárpát-medence magyarságának.
Történt, hogy 2016–2017. nyarán néprajzosként kutatni kezdtem azt, hogyan él a 21. századi magyarok tudatában Gál Sándor tábornok Nyergestető szorosát védő maroknyi székely katonáinak végzetes ütközete, amit 1849. augusztus elsején vívtak a Moldvából beözönlő orosz csapatok ellenében. Akkor ismerkedtem meg Borbély Andrással, a tető kávéházának 42 éves tulajdonosával. A csata írott és íratlan történetének, a földrajzi környezetnek jó ismerője, a forradalom emlékszobájának berendezője sok adattal szolgált. Számomra kiemelkedő élményt jelentett az Élő kopjafa története. Tőle idézek:
„2002-ben hatalmas szélvihar indult Háromszék felől. Nyergestetőt is telibe találta. Mindent ledöntött. Egy szál fa maradt a lábán. Ebből s erre faragta egy tusnádi fiatalember az Élő kopjafát, láncfűrésszel, 2003-ban. 13-15 méter magasságban dolgozott a gyerek. Ha a markolatot nézem, kardnak is megjár. Több mint 15 éve ott állt, mögötte a maradék erdő. Az embereknek egy szimbólum volt: kardot a kezében tartó, kemény markú férfiú. Örökké úgy képzeltük el, hogy a huszár fogja a kardot. Nem egy művészember csinálta, hanem egy egyszerű ember. Én benne azt láttam, aki valamit tenni akart. S tett is.
2016-ban megyek ki a kapun, s látom, hogy valami furcsa. Nincs ott a fa! Nézem, s hát a fa le van esve. Három darabba eltörve. Mondom: a mindenségit! Itt az utóbbi időben ilyen nem történt. Valaki ledöntötte a fát. Ez volt az első gondolatom. Mikor odamentem, akkor láttam, hogy elkorhadt és kidőlt. Ezt alá tudom támasztani, mert lefényképeztem, pont június 4-én, reggel 8 órakor. De ami a legérdekesebb ebben a történetben, hogy éppen június 4-én, a trianoni békeszerződés napján, amikor az országunkat darabjaira szedték, annak az évfordulóján.
A részeket behoztam azzal a szándékkal, hogy valahogy födél alá helyezzem s megmentsem.”
Eme történet motívumának egy variánsát a közelmúltban elhunyt nagy költőnk fogalmazta famítoszba: „Haldoklik az öreg tanú, / Petőfi vén körtefája. / Azt beszélik ő látta volt / Verset írni utoljára” – így ír Kányádi Sándor Petőfi körtefájáról.
A nyergestetői fenyőből faragott kopjafa a nemzet halálának évfordulóján dől le és törik háromba, Petőfi székelykeresztúri körtefája haldokló tanúként ügyeli a nemzet legnagyobb költőjének végóráit. Mindkét fa a legnagyobb entitások halálának megdöbbentő érzékelője. Amire csak Istenek, Ősök és Hősök képesek. Hála a fáknak, hogy emberi közönyünk megváltói. Ha lelkünkben elfásulnánk, bennük mozdul meg a lélek.
2019. június 4.
Dr. Balázs Lajos néprajzkutató
_cm.jpg)