Észak-Olaszország kihalt síterepeiről láttam a napokban egy riportot: bezárt szállodák, álló felvonók, gyönyörű havas táj, üres sípályák, csak egy-egy helyi sportoló töri meg a nagy fehérséget. Ott az év végére ismét kemény korlátozásokat vezettek be, megfékezendő a nagy tömegek kialakulását. Eközben itt nálunk a hétvégén százak próbáltak feljutni a Hargita valamelyik csúcsára, telet, havat látni, jó levegőt szippantani, netán mozogni is egy kicsit. Aztán meg százak vitatkoztak, panaszkodtak, osztották az észt és egymást ki a közösségi oldalakon, mert elakadtak, dugóba kerültek, nem jutottak fel vagy épp későn jutottak le a hegyről. Igen, bedugult a Madarasi-Hargita, és kitehette (volna) a „Megtelt” táblát Hargitafürdő is.  De nemcsak nálunk, hanem a „bezzeg-osztrákoknál” is tömegek indultak útnak a sípályák irányába, sok helyen már reggel megteltek a parkolók, és volt, ahol vasárnapra le is zárták a pályát a híradások szerint. Ausztriában is kinyithattak ugyanis a síterepek, de a szabály szerint csak a környékbelieket fogadhatják. A nyáron még több tanulmány is arra mutatott rá, hogy a koronavírus-járvány alapos hatással lesz a turisták fogyasztói magatartására, amelyet főleg a bizonytalanság és a félelem fog meghatározni. Azaz azt vetítették előre, hogy az emberek kerülni fogják a zsúfolt helyeket, azokat a helyszíneket, ahol órákat kell tömegben sorban állni valamiért. Mi erre alaposan rácáfoltunk a nyáron, amikor a határokon belül maradt emberek gyakorlatilag lerohanták a hegyeket, a tengerpartot, az ismert turistalátványosságokat. Fittyet hányva mindenre, járványra, környezetvédelemre, embertársra, szabályokra, mintha csak a „menni kéne, menni kéne” lett volna az egyetlen és legerősebb motiváció bennük. Láttam magashegyi túraösvényen sorban álló embereket, a Moldoveanu felé papucsban, görgős bőrönddel és hordozható zenedobozzal útnak indulókat. Most itt van a tél, legalábbis a hegyekben, és feléledni látszik újra a mindenáron menni akaró lendület. Az ország lakossága, legalábbis a nagy többség, nem lett megfontoltabb. A „kevesebb több” elve egyébként sem érvényes a turizmusra, ne is legyen az, hiszen az ágazatból élőknek igencsak szükségük van jövedelemre. Viszont az egy-egy célra koncentrálódó turistarohamot ellátni nekik sem könnyű, és a sok ember egy helyen sok gondhoz vezet. Mert sokan lesznek elégedetlenek a tömeg, a hosszas várakozási idők, a pörgés következtében „elfuseráltabb” szolgáltatások miatt, lesznek, mindig vannak, akik mások rovására is jól akarják érezni magukat, előrefurakodnak a sífelvonóknál, a vendéglőkben az asztalok között, és túlharsognak mindenkit, hogy csak saját magukat hallhassák. És mi van a távolságtartással? És mi lesz a környezettel? Hogy bírják a hegyi terepek a több száz araszoló autó kipufogógázát, a rengeteg hátrahagyott szemetet, a zajt? A kihalt üdülőtelepek, a nagy semmi és a túlzsúfolt, már-már élvezhetetlen helyszínek a két véglet. Valahol középen lenne jó a turistának, a belőlük élőknek és a környezetnek, netán az ott lakóknak egyaránt. Úgy vélem, ezt csak észszerű, jól átgondolt korlátozásokkal, adott esetben a szolgáltatók együttműködésével, netán előzetes regisztrációval lehetne megoldani. Továbbá kellene vállalni, hogy van, amikor egy helyszínen, fürdőn, sípályán a tömeg mérete elérte a kritikus szintet, és bátran kitenni azt a bizonyos „Megtelt” táblát. Van, ahol ez működik. Persze, mint minden újdonság, valószínűleg ez is beindítaná a morgolódást és tiltakozást, de talán megszoknánk mi is. Írom mindezt a 2020-as év legvégén, amikor még mindig a járványügyi korlátozások igáját nyögjük, és nem múlt el a fejünk fölül a veszély. Kirándulás, turizmus, síelés, szabad mozgás, utazás továbbra is kell, az látszik, hogy nem szoktunk le ezekről. Nagyon helyes! De a kérdést nem kerülhetjük meg: mit is akarunk most? Mindent vagy semmit? Asztalos Ágnes