Hát ez nem egy gyönyörű barátság kezdete, annyi biztos. Nem rajtam múlt: én reggel hétre, az elsők között itt voltam. Korán, persze, de hát épp azért: hogy napközben, amikor sokan lesznek, már ne alkalmatlankodjak. Az is igaz, hogy két nagy zsák visszaváltandó pillepalackot hoztam, s talán ez nem esett jól: míg más gépek még javában a reggeli kenőolajukat kortyolják, ő bajlódhat az én üres ásványvizes flakonjaimmal. De hát épp azért gyűjtögettem hetekig a kocsi csomagtartójában, a lépcső alatt, a fogasra akasztott nejlonzacskóban, hogy ne szotyogtatva rendezzük a dolgot – jobb egy svunggal túllenni rajta, nem? Nem. 
Az első négy palackot rendesen elnyeli. Az ötödik tétovábban csusszan be a gyomrába. Vagy csak képzelődöm? Bizonyára, mert a következő kettőtől is gond nélkül szabadulok. Kezdek felengedni, még azt is megengedem magamnak, hogy fél szemmel egy pillantást vessek a kis képernyőre: három lej ötvenet mutat. Aki vesz, annak lesz, ugyebár. 

Ez hiba volt. A következő palackot az automata visszapöki. Nem tudni, miért, talán nem volt a keze ügye. Bocsánatkérő mormogással igazítok a palackon, közelebb fordítva a címkén a piktogramot a gép szenzorjához. Igazából nem tudom, hol az érzékelő, de a szándék a fontos. Emberek vagyunk, ugye. A gép megkutyálja magát, most már aztán hiába jut akárhányszor, akármilyen pozícióban az elnyelő csatornába, mindig jön is vissza a palack, kérlelhetetlenül. A hátamnál ketten is állnak – az automata háromosztatú, az egyik elnyelő száj indulásból nem működik, a másodiknál egy férfi sörösdobozokat dobál be, neki bezzeg gond nélkül megy a művelet. A harmadiknál szerencsétlenkedek én. Valahogy leengedem az alkalmatlannak nyilvánított palackot a földre, tele a kezem, térdeim között a második zsákot szorongatom. Berreg a telefonom, üzenet érkezett, de erre most végképp nem tudok figyelni. Ezalatt megszakad a bolygómegmentés folyamata, s az automata fintorogva kicsúsztatja a 3,5 lejes kuponomat – ahogy derékszögbe hajolva utánanyúlok, kiejtem az ujjaim közül, az aznapi egyetlen szélfuvallat odébb is libbenti. Visszaszerzem, de közben a magára hagyott zsákomból kiborul egy csomó palack, összenyalábolom őket, persze így már lehetetlen megmondani, melyik volt az eredetileg galibát okozó példány. Nincs jelentősége, mert az automata most már semmit sem fogad el a kezemből, próbálkozhatok akárhogy. A hátamnál állók rosszalló pillantásokat küldenek, feszengek, mint egy kezdő bankjegyhamisító. Csakhogy nekem eredeti palackjaim vannak! Amelyek – hoppá! – kissé homorúak. Nem horpadtak, kikérem magamnak, hímes tojásként bántam velük, hogy majd az automata megtegye, amit nekem nem szabad: laposra gyűrje őket. Lázasan kikövetkeztetem, hogy mivel rájuk volt csavarozva a kupak, a bennük rekedt levegő felmelegedett, ami az esti hideg hatására… Vagy fordítva, mindegy, nyomáskülönbség lépett fel, s ettől lett oda a teltkarcsú formájuk. Letekerem a kupakokat, belefújok a palackokba, így már működik, hallom, ahogy a hátam mögött állók felszusszannak. Ismét remek szériában vagyok, az első zsák tartalmát sikerült betuszkolni, az elektronikus kijelzőn dagadt az egyenlegem. 
Az én gyengeségem, hogy másodszorra is odanéztem. Azonnal jött a megtorlás: az automata – képletesen – hátat fordított, és már csak a pénzem helyén villogó hibaüzenettel vágta a képembe, hogy ő megtette, ami gépileg lehetséges, de hát nincs kivel: forduljak a kezelő személyzethez. Az nem érdekli, hogy rajtunk kívül senki sincs a közelben. 
Látom kívülről magam, ahogy egyik lábamról a másikra állok, s bámulok bele az arcommal egy magasságban lévő lyukba. Mint annak idején, nagyobbacska kicsiként a kútba: már tudtam, hogy bankuly nincs benne, de azért valami összeszorította a bensőm, valahányszor fentről, a ragyogó nyárból lenéztem a hideg, békahasszínű mélybe. A lyukból géphang jön ki, futószalagcsapágyak súrlódása, szortírozókar csattanása – legalábbis így gondolom valamiért. S míg az előbb csak bámultam, most már a fülemet is érdeklődve fordítom oda, hátha a hangok alapján sikerül kiderítenem valamit, persze hiába. Az automata folytatja a pretenciózus ledvillogtatást, de egyéb semmi. Ha lennének neki ilyen alkatrészei is, előbiccentett állkapoccsal, felfelé fordított tenyerekkel, homlokra húzott szemöldökökkel cöccintene velem szembe: Na most mit lépsz, Jánoska??
Egy idő után előkerül az illetékes. Szemrehányón néz rám: míg más automatakezelők még javában a reggeli kávéjukat kortyolják, ő bajlódhat az én üres ásványvizes palackjaimmal… Kelletlenül felnyit egy ajtót, bemegy az automata belsejébe, zakatol, fújtat, kiüríti a teli gyűjtőkosarat. Amikor kijön, úgy néz rám, mint arab autónepper a négyszer totálkárból kiglettelt kombi abroncsait rugdaló szociológusra. Rágyújt, jelezve, hogy bár lenne jobb dolga, inkább marad, mert az ilyen alakokkal, mint én…
Sikerül befejezni a bolygó megmentését, izzadtan, megkönnyebbülve megyek az autó felé. Most már van időm megnézni a telefonos üzenetet. A feleségem. Azt írja: ha már ott vagyok, vegyek ásványvizet.