Mikel Merino és Mikel Oyarzabal életük legboldogabb, ugyanakkor legzaklatottabb napjain vannak túl. Sportpályafutásukban nehezen túlszárnyalható sikert értek el: a spanyol labdarúgó-válogatottal Európa-bajnokságot nyertek. Mindketten rendesen hozzátették a magukét, győztes gólokat szereztek: Merino a németek elleni negyeddöntőben, Oyarzabal az Eb-fináléban. Madridban hősként fogadták őket, miközben nyitott tetejű autóbuszról rázták diadalittasan öklüket, skalpként emelték magasba a trófeát. Ám míg a spanyol fővárosban konfettieső hullt rájuk, addig négyszáz kilométernyire északra – még szintén Spanyolországban – sokan felnégyelték volna mindkettőjüket. Merino és Oyarzabal is baszk, a kétmilliós Baszkföldön található San Sebastian csapatát erősítik. Az önálló autonóm közösség szinte valamennyi tagja az Eb alatt végig a spanyolok ellen drukkolt: éppúgy, ahogy a skótok végig az angolok ellen – a döntő napján például egy glasgowi sportruházati bolt leleményes tulajdonosa kisebb vagyont csinált spanyol mezek eladásából. Ismeretlen tettesek a baszkföldi Elorrio település bazilikájának oldalára hatalmas molinót feszítettek ki: „Nemet mondunk a spanyol válogatottra. A mi válogatottunk a baszk.” Az egyértelműség kedvéért a két baszk Eb-hős neve után pedig az szerepelt: „Árulók!” Szélsőségesek mindenhol vannak, legyintenek most sokan. Igen, de itt nem csak néhány, nemzeti érzelmektől túlfűtött, jó esetben nem színjózan drukker véleménynyilvánításáról van szó, hiszen a helyi lapok is azt hangoztatták, Baszkföld sohasem fog spanyol sikert ünnepelni. Az egyik lap főszerkesztője például azt írta vezércikkében: „Nem az én csapatom, nem az én királyom, nem az én himnuszom.” Mielőtt szélsőségességgel vádolnánk a publicistát, nézzük az indoklását is: „Ez nem spanyolellenesség, csupán arról van szó, hogy a baszk futballistáknak nincs lehetőségük a spanyollal egyenrangú válogatottban szerepelni, mert a spanyol állam nem ismeri el a jogunkat erre.”

Nem tudom, arrafelé milyen következményekkel járnak az ilyen cselekedetek, ilyen hangvételű újságcikkek, de nálunk ennél kevesebbért már ültek emberek. A baszk minta ugyanakkor korántsem tartozik a követendő példák közé, emlékezzünk a múlt század második felére, amikor a függetlenséget zászlajára tűző terrorszervezet, az ETA merényleteiben számos ártatlan ember lelte halálát. Az erőszak sosem célravezető, ám hiába dugjuk homokba a fejünket, azt azért látjuk, hogy minden nemzet előbb-utóbb körbepisili saját határait.
A helyzet nekünk, erdélyi magyaroknak sem fehér és fekete. E helyütt képtelenség jól körüljárni a témát, de néhány szemponton elgondolkodhatunk. Vannak, akik kerek perec kijelentik, hogy két válogatottnak szurkolnak: a magyarnak és a román aktuális ellenfelének. Mások azt mondják, Romániának szurkolunk, elvégre itt élünk. Mások úgy vélekednek, nem drukkolnak a románok ellen, de nekik sem, hiszen hogy lehet egy olyan országnak szurkolni, ahol száz éve nap mint nap szembeköpnek, ahol nemcsak az ország, de talán Európa egyik legjobb sportolójának, Szőcs Bernadettnek a nevét képtelen helyesen leírni a román sajtó, legutóbb a „Socz” formulára futotta.
Mindenki annak a válogatottnak, csapatnak szurkol, akinek akar, szíve joga, de mi van a kisebbségben élő sportolókkal, edzőkkel? Nálunk eddig nem árulóztak le senkit azért, mert győzelemre segítette válogatottként a piros-sárga-kékeket, és ez így is van rendjén. A fenti kérdésre pedig a válasz: sportolója válogatja, de azt hiszem, az olimpián néhány nap múlva debütáló román vízilabda-válogatott nagyváradi magyar tagja, Vancsik Levente példája a követendő, aki úgy nyilatkozott: „Büszkén szoktam hangsúlyozni, hogy magyar vagyok, de arra is büszke vagyok, hogy Romániát képviselhetem egy világversenyen, elvégre ez minden sportoló álma.” A múltbéli sebek nehezen gyógyulnak, talán sosem fognak teljesen behegedni, ezért fordulhatott elő az az abszurd helyzet is, hogy a román teremlabdarúgó-válogatott farkaslaki székely szövetségi kapitánya a Magyarország elleni találkozón a lelátóra kipillantva azt látta, hogy két édestestvére a magyar zászlót lengetve torkaszakadtából üvölti a „Ria, ria, Hungária!” rigmust…
Egy országon belüli közös sikernek akkor lehetünk letéteményesei, ha ismerjük – és elismerjük! – nemzeti identitásunkat. Valaki lehet(ett) porosz, de nem német, baszk, de nem spanyol, székely, de nem román, skót, de nem angol, tiroli német, de nem olasz, ám ettől még húzhatja együtt a többségi nemzettel a szekeret. Elvégre mi is annyi minden másban – kultúrában, tudományokban, gazdasági fejlődésben stb. – hozzátettük és tesszük a magunkét az ország fejlődéséért, akkor miért lenne megkövezni való egy sportoló, pláne egy olyan, amelyik büszkén hirdeti, hogy egy adott kisebbség tagjaként tett bele sok munkát a „közösbe”? Elvégre ez a szülőföldünk, még ha közben át is rajzolták a határokat, és ránk is kényszerítettek egy másfajta világot.