Vakmerően indult a kezdeményezés, mára azonban világszerte ismert előadókkal kápráztatja el egyre népesebb közönségét a tizedik kiadását is elégedetten nyugtázó csíkszeredai Dob-Ban Ritmusfesztivál. A szervezők és az előadók szívéhez szinte azonnal hozzánőtt a közönség szíve is, az „együtt dobbanás” tíz éve pedig meggyőző bizonyítványa a rendezvénysorozat sikerének. A fesztivált megálmodó csapat – mondhatni a Role Együttes – két tagjával, Nagy Tivadarral és Sántha Zsuzsánnával a gazdag múltról és a bizalommal teli jövőről beszélgettünk. [caption id="attachment_33832" align="aligncenter" width="1500"] Közös dobolással zárult a Dob-Ban fesztivál. Örömzene Fotó: Nagy Barna / archív[/caption] – Magyarországi példán felbuzdulva vágtak bele a szervezésbe, nyilván rengeteg kérdőjellel, de még több elszántsággal. Milyen indíttatásból született meg a fesztivál? Sántha Zsuzsánna: Valamikor 2004–2005-ben meghívták a zenekarunkat, a Role Együttest a Dabasi Városnapokra, amelyet rimusfesztivál követett. Meggyőztek, hogy maradjunk még egy napot és legyünk a részesei ennek az eseménynek. Maradtunk, és megbabonázott bennünket az, amit láttunk és hallottunk. Nagy Tivadar: Ez főként világzenei és dzsesszelemeket felvonultató esemény volt, és nagyszerű ötletnek tűnt számunkra. Már hazafelé jövet azon gondolkodtunk, hogy jó lenne megmutatni Csíkszeredának, hogy mi is egy ritmusfesztivál. Exotikumot akartunk csempészni a hideg, ködös kis városunkba, és meglehet, hogy a Dob-Bannak is köze van ahhoz, hogy ma már nem annyira hideg a városunk. Ezen a fesztiválon nem voltak kurzusok, gyakorlatilag egymást érték a zenei fellépők, itt hallottuk először Horváth Kornélt és itt találkoztunk Martonosi Györggyel, a „magyar dobosok atyjával”, aki főszervezője volt a dabasi rendezvénynek. – Mi adta meg azt a kezdő löketet, ami az elképzelést szilárd szándékká alakította? S. Zs.: Esetleges fellépőket kerestünk meg, elkezdtünk levelezni, és küldtünk egy-egy levelet Hor­váth Kornélnak és Martonosi Györgynek is. Nem fűztünk szinte semmi reményt ahhoz, hogy a nemzetközi turnéik közepette válaszra méltatnak. De mégis megtették! N. T.: Azonnal felkarolták a kezdeményezést, és azóta is védnökei a fesztiválnak. Valószínű, hogyha ők nem válaszoltak volna, akkor sokkal alacsonyabbak lennének az elvárásaink, és maga a rendezvény is sokkal szerényebb lenne. – Hogyan állt össze az a közeg, amely végül is elindította a Dob-Bant? S. Zs.: Az Agora Alapítvány mondhatni a rendezvényszervező háttere a Role Együttesnek. Mi zenészek vagyunk, nem szervezők, de sokszínű az érdeklődési körünk, és igyekeztünk egy-egy „gazdátlan” eseményre rendezvényeket építeni. A magyar költészet napja alkalmából vagy októberben a tatárbetörés visszaverésének emlékére is így hoztunk létre rendezvényeket, a szervezési résszel így az alapítványon belül foglalkoztunk. N. T.: Emellett a kezdetektől mellénk állt a polgármesteri hivatal. Antal Attila korábbi alpolgármester rengeteget segített, tulajdonképpen tőle kaptuk a szervezési nevelést. Mi álmodtunk nagyokat, ő pedig a realitások talaján tartott minket. Majd jött a közönség is, és így együtt már a legelső fesztivál alkalmával nagyon magas színvonalat ütöttünk meg. – Az alapötletet tehát Magyarországról, Dabasról „importálták”, majd kurzusokkal bővítették a kínálatot. Milyen ezeknek az ütős, perkúciós témájú előadásoknak a népszerűsége? S. Zs.: Arra gondoltunk, ha már Magyarországról vagy a világ valamely távoli részéből eljön hozzánk egy rangos előadó, akkor ne csupán egy órácskát zenéljen, hanem közelebbről és közvetlenebbül is mutassuk be őket a közönségnek. N. T.: Nehéz megértetni, hogy egy ritmusfesztivál nem csak a dobokról és egyéb ütős hangszerekről szól. Tulajdonképpen ez csupán egy fókuszkülönbség: úgy képzeljük el, mintha a kamera a színpad mögül, a dobos szempontjából filmezne. Ezt a szemléletet a kurzusok alkalmával könnyen érthető módon ismertetik a meghívottak. A népszerűségük egyébként nagyon hullámzó. Egyes kurzusokon kevesen vannak, másokon alig férünk a teremben. S. Zs.: És sajátos részét képezik a kurzusoknak a Cserey Csaba-féle, gyermekeknek szóló Ritmusovik. Titokban azt remélem, hogy akik az első, általunk szervezett Ritmusovikon részt vettek, most a közönség soraiból hallgatják a zenét. – Erdélyben – vagy tágabban: Romániában – van ilyen kaliberű, hasonló témájú rendezvény? N. T.: Próbálkozások voltak már például Brassóban, Szeben­ben vagy Karácsonkőn, de ilyen átfogó ritmusfesztivál nincs még egy az országban. – Hogyan válogatják ki a meghívottakat? S. Zs.: Az elején nagyon sok gondunk volt ezzel, mert még nem volt hitünk. Most már arra is van példa, hogy magát ajánlja egy zenész a következő évre. Figyelünk arra, hogy ugyanaz a produkció ne ismétlődjön, de vannak visszatérő zenészeink. Az egyik idei sztármeghívottunk például idén nem tudott eljönni amerikai turnéja miatt, de jövőre reméljük itt lesz. A neve maradjon meglepetés… N. T.: Valójában nem is tudom, hogy az első vagy a tizedik fesztivál volt nagyobb ünnep számunkra! Csak akkor hittük el, hogy ez megvalósul, amikor Horváth Kornélék megérkeztek Csíkszeredába és szóba elegyedtünk. Ha a labdarúgó egyszer csak találkozhat Csíkszeredában a világbajnokság gólkirályával, körülbelül azt érezheti, amit mi éreztünk akkor. Nagy előny számunkra, hogy zenészekként szervezzük a fesztivált, kollégáinkat hívjuk meg. Jobban megértjük egymást, és ők nem celebek, hanem művészek. Ennek is köszönhető, hogy sosem volt példa olyanra, hogy visszamondja valaki a meghívást azért, mert esetleg a megcsappant támogatás miatt kevesebbet tudtunk fizetni, mint amennyiben előzetesen megállapodtunk. – A támogatások terén mennyire állnak biztos lábakon? S. Zs.: Meglepetések mindig érhetnek. A magas színvonalhoz képest nem nagy a fesztivál költségvetése, de a támogatási nehézségek évről évre visszatérő problémát jelentenek. Ennyi év után viszont annyira jók a szakmai kapcsolatok, hogy bízhatunk benne, hogy átsegítenek az esetleges hullámvölgyeken. N. T.: El szoktam mondani, hogy vannak rendezvények, amelyeken nem lehet az eget sem látni a támogatók logóitól. A Dob-Banon a fellépők nevével kellene tele legyen a Mikó-vár fala, mert az ők nagyvonalúságának is köszönhetően ünnepelhetünk minden évben. – Mivel már az elején nagyon magasra állították a mércét, vélhetően nehezen is lehetett felülmúlni az előző évek színvonalát. Mennyire hangsúlyos szempont a nívó emelése? S. Zs.: Az erős kezdés miatt nagyon nehéz volt megszerveznünk a második Dob-Bant. De úgy érzem, hogy minőségben sikerült tartani a világszínvonalat, amelyről nem mi, hanem a fellépőink mesélnek. N. T.: Mindig féltünk attól, hogy sikerül-e jobbat szervezni. Ha jobbat esetleg nem is tudunk, de a nívót tudjuk tartani. Ami a legtöbbet fejlődött, az a szervező csapat. Ma már jól tudjuk, hogy a fellépők szeretik a töltött káposztát és az áfonyapálinkát, egyre közvetlenebb a csapat és a fellépők viszonya. S. Zs.: Ráadásul idén már több önkéntes is segítette a munkánkat. – Mennyire harap a közönség a ritmusfesztiválra? S. Zs.: Én úgy érzem, kellett egy rövid idő, amíg ráhangolódtak, de ma már a fellépőink is csak dicsérni tudják a közönséget. N. T.: A közönségünkre is legalább annyira büszkék vagyunk, mint a fellépőinkre. Magas igényszintet követelő zenét fogad be a közönség, és ezt az előadók is látják. Mesélik, hogy vannak helyek, ahol a kis, hivatalos tapson túl alig történik valami, itt viszont elájul a közönség a zenétől. És persze magát a térséget is nagyon büszkén mutatjuk meg a meghívottaknak, amikor csak tehetjük. – Hagyományosan a városnapok keretében szervezik a Dob-Bant. Ez előnyt vagy hátrányt jelent? S. Zs.: A támogatás terén előnyünk származik belőle, lehet, hogy teljesen önálló formában nem tudnánk megszervezni a fesztivált. N. T.: Ugyanakkor nagyon jó szűrést is jelent ez a háttér: mivel ezzel egy időben más rendezvények is vannak, ezért csak azok jönnek ide, akik valóban akarnak. Ennek is szerepe lehet abban, hogy minőségi a közönség. Nincs eldöntve, hogy ezen a téren mit akarunk: megmaradni a városnapok „biztonságában”, vagy teljesen saját útra térni. De azt hiszem – a közeljövőben legalábbis – marad ez a bevált felállás. Egyébként meg azért is kötődünk a dátumhoz, mert lehet, hogy sokan a helyiek közül sem tudnak róla, de a világ különböző sarkaiban ismert művészek számon tartják, hogy augusztus első hétvégéjén esemény van Csíkszeredában… – Mi az, amiben javulhat a fesztivál? S. Zs.: Idéntől kezdtük el tudatosan a háromnyelvű kommunikációt, a magyar mellett román és angol nyelven is hirdettük a rendezvényt. A hazaiak köréből rendszeresen meghívunk erdélyi magyarok mellett román fellépőket is, de az kétségtelen, hogy a kommunikáció terén még sokat fejlődhetünk. Kapunk visszajelzéseket az ország különböző szegleteiből, hogy milyen szenzációs fesztivál van ide „eldugva”. N. T.: Vasárnap egy bukaresti dobos átszellemülten hallgatta a példaképét, a kétszeres Grammy-díjas svéd Morgan Ågrent. Egyelőre viszont valóban nem jellemző, hogy bukaresti zenészek látogatnának el hozzánk. – Milyen hatással volt a fesztivál a Role zenéjére? S. Zs.: Számtalan barátot szereztünk, volt felvidéki fellépőnk, aki dobolt is nekünk az Illés Lajos-emlékkoncerten, és várhatóan lesznek még közös fellépéseink. N. T.: A zenekar önbizalmát is alaposan helyre tették ezek a kapcsolatok. Általunk nagyon tisztelt előadók figyeltek fel a zenénkre, és ez egyrészt a közös munkákban gyümölcsözött, másrészt pedig rengeteg biztatást kaptunk akkor, amikor úgy döntöttünk, hogy feloszlik a Role. Ezek a visszajelzések rengeteget segítettek abban, hogy együttesként folytassuk. Kovács Hont Imre