A hetvenéves Ferencz Imre költővel, újságíróval készült interjú első felét a Műhely melléklet múlt heti számában közöltük. Gyermekkora, indulása és első hargitás kora eseményeit vette számba. A Székely Ferenc által készített beszélgetés befejező része következik. – Mi következett ezután? – Ősszel elmentem a tanügybe, Csíkszentmártonba, a magyartanárt helyettesítettem, akit behívtak katonának. Volt tanáraimmal lettem kolléga. Később Csíkszentkirályon tanítottam. Hanem 1976 őszén ismét napilap lett a Hargita és Albert Antal főszerkesztő visszahívott. – Másodszor a Hargitánál? – Igen. Visszamentem a laphoz, mert előnyt jelentett a státus, én kérdeztem meg azokat, akik a kirúgott újságíróba kezdték volt belétörölni a lábukat. Verseket írtam és kiadásra készítettem első könyvem, amit Csiki László szerkesztett. Közben elvégeztem a pedagógiai főiskolát, de azt mondták: ez nem elég az újságíráshoz, egyetem kell! Beiratkoztam a bukaresti egyetem hungarológia szakára. Jártam vizsgázni, de fizetés nélküli szabadságot kellett kérnem. Eközben mások, munkaidőben végezték a pártegyetemen az újságíróit. Elhatároztam, hogy oda is felvételizek, és félbehagyom az állami egyetemet… Biztos voltam, hogy felvesznek, mert nem érettségivel jelentkeztem, hanem főiskolai diplomát tettem a dossziéba… Mit ad Isten, nem vettek fel, mondván, hogy a következő jelentkezéskor készüljek fel jobban… Mondtam nekik, ne nézzenek hülyének, mondják meg tisztán, ha az összetétel miatt nincs hely… Akkor az állami egyetemre, amit félbeszakítottam, küldtem egy orvosi igazolást, és a következő alkalommal ismét felvételiztem az újságírói szakra… Történt, hogy visszaírtak az államira, és a pártegyetemre is felvettek… Volt annyi ambícióm, hogy mind a két egyetemet párhuzamosan végeztem. Ez a 80-as évek elején volt. – Szerette Bukarestet? – Bukarest belefért az életembe, jó hatással volt a vidékiségemre. Amikor az államin vizsgáztam, Lazicsnál laktam. Ezt később versben is megörökítettem. – Kivel találkozott még Bukarestben, amire ma is emlékszik? – Megismerkedtem más lapoknál dolgozó kollégákkal, jöttem-mentem, kiállításokat néztem meg, szerkesztőségekben jártam… Voltam Szemlér Ferenc lakásán, ahol Piroska néni, az özvegye beengedett a költő dolgozószobájába. Ott jegyzeteltem, mert az ő költészetéről írtam államvizsga-dolgozatot. Miután mind a két egyetemet elvégeztem, pár év múlva visszatapsoltak egy kétéves egyetem utáni valamire, úgynevezett postuniversitarra. Ismét vizsgázni kellett, dolgozatot írni. Akkor a pártegyetemen az egyik tanár azt rebesgette: elvtársak, itt két év múlva egy új Európa lesz! Gorbacsovot és Grósz Károlyt emlegette… De mielőtt ez bekövetkezett volna, 1986 decembere végén elküldtek a Szovjetunióba, a testvéri Novgorod tartományba. Emlékezetes utazás volt; már érezni lehetett a glasznoszty és a peresztrojka friss szelét… ’89 után írtam is néhány verset az akkor szerzett élményeimről… – Jött tehát a ’89-es változás. Hogyan kezdődött az írott sajtó demokratizálódása? – A rendszerváltás után az első dolog az volt, hogy nyilvánosságot kellett adni az embereknek a lapban. Ha nem jelent meg valakinek a véleménye, mindjárt üvöltött: megint cenzúra van, takarodjanak a kommunisták, és adják át helyüket az új idők tehetséges dalnokainak… Megírtam, szívesen átadom írógépemet és székemet is az első jelentkezőnek. Vártam, de senki sem jött. Csak távolról csaholtak néhányan… Publicisztikát írtam az élet alakulásáról, a változásról, az emberekről, a kollektív gazdaságok felbomlását követő földtörvény alkalmazásáról stb… Amit fontosnak tartottam, napi-heti rendszerességgel megírtam, nem hiányzott a lírai hangvétel sem, és ezekből az írásokból az évek során könyvek lettek. Ezek dokumentálják a korszakot – de engem is… – Volt kedve verset írni ezekben a „prózai” időkben? – Igen, megint kezdtem verseket is írni, amiket elküldtem Bogdán Lacinak, az akkor még megjelenő A Héthez. 1995-ben megjelent második verseskönyvem, a Gyalogszekér… Bogdán írt hozzá ajánlást; a könyv egyébként az akkor indult csíkszeredai Státus Kiadó első kötete volt. Ez a könyv inkább vigasz volt, mint öröm, a kedvező recenziók biztatást jelentettek, s az elkövetkező években részben behoztam a lemaradást, illetve utolértem magam… Ez azt jelentette, hogy vállalni tudtam a magam világát, megírtam azt, ami fáj, és azt, ami kikívánkozott belőlem… György Attila az Erdélyi Naplóban recenzálta: „A Gyalogszekér nem nagy és látványos könyv: egyszerűen csak szép, kívül-belül, amit jólesik kézbe venni, olvasni és érezni: verset olvasunk. Verseket, amelyek nem akarnak többnek látszani önmaguknál, nincsenek cicomázva, és olyan őszinték, amilyen csak ünnepeken, pohár bor mellett lehet az ember.” – Mi történik, ha az újságíró mellett lemarad a költő? – Ha az újságíró mögött nagyon lemarad a költő, ezt a távolságot nehéz behozni. Elhűlnek, eltávolodnak egymástól. Előfordul, hogy az újságpapír „elapasztja” a költői vénát, vagyis a költő felszívódik… Arra volt példa, hogy mindkét foglalkozást eredményesen űzte valaki. Az én esetemben bizonyságot nyert, hogy 2008-ban, amikor hatvanévesen visszavonultam, a versírás előtérbe került. Az eltelt tíz év alatt több verseskönyvem jelent meg, beleszámítva a gyermekversköteteket is. Végül is későre értem be – ha egyáltalán beértem –, de az biztos, még nem estem le a fáról… Az én belső világom és a külső világ találkozása talán mostanra volt időzítve, idősebb koromban váltam termékennyé, amikor papírforma szerint már kimentem a „garanciából”. Az ember, ha nem maradt egyéb hátra, az öregségről és az elmúlásról énekel… Persze az is eszébe jut a költőnek, hogy termékenysége akkor következett be, amikor a vers piacán nagy a kínálat és kicsi a kereslet. Van a csíkszeredai parkban pár házikó, kuckó – oda teszik be a feleslegessé vált könyveket. Láttam ott Kosztolányit, Dsidát, Radnótit, Csehovot stb. Arrébb felesleges ruhadarabokat akasztanak fel két fenyőfa között, a szegényeknek. Szabédi – ő is előfordul néha a kidobott könyvek szerzői közt – írta: másodkézből kaptunk Istent és hóvirágot. Ez most fokozottan igaz… Csupa turkáló itt minden, két bank és két gyógyszertár között néhány lejért felöltözhetsz úriembernek… Percemberek jönnek-mennek a téren, választópolgárok. Valami nincs rendjén, mondja bennem az idejétmúlt, ósdi paraszti bölcselkedés. Valami nincs a rendjén, mondom én, amikor látom, kik mennek fel a mennybe, s látom, hogy kerti törpék hiszik magukat óriásoknak… Hazalátogat a rabló, film készült róla, sztár lett, próféta… A szülőföld keblére öleli, csodálja, felborult az értékrend… – Önt foglalkoztatja az idő múlása? – Mindig foglalkoztatott. Ideje az ifjúságnak, ideje az öregségnek, és ideje az elmúlásnak is. Hetvenedik életévem kapcsán több verset írtam – valahogy fennakadtam a hetvenen. De verssel „köszöntöttem fel” magam 40., 50., 62. és 66. életévemben is. Most úgy látszik, hogy a hetven év hozza számomra az ún. időzített sikert, ami azzal tetőződik, hogy kiadják válogatott verseimet a Székely Könyvtárban. Ez számomra a legtöbb, amit elérhetek: beválasztanak a száztagú székely zenekarba… – Milyen elismerésben részesült? – Szakmai elismerést kaptam publicisztikai tevékenységemért, nívódíjat a MÚRE-től, és életműdíjat, aztán Székelyföld- és Gál Sándor-díjat. Most szeptember 18-án átvehettem a magyar állam kitüntetést, a Magyar Arany Érdemkeresztet. Számomra az is kitüntetés, ha recenziót közöl könyveimről egy irodalmi lap. Ha egyáltalán észrevesznek! De ha nincs személyes kapcsolatod, ne számíts rá! Előfordul, hogy még elutasító válaszra sem méltat a szerkesztő, ha verset merészeltél küldeni neki. – Tíz éve nyugdíjas. Mivel foglalkozik szabadidejében? – Az írás mellett mindig is érdekelt a szobrászat, műkedvelőként időnként faragtam, faragok. A líceumban Marthy István osztályfőnököm a Szervátiuszokról beszélt, reprodukciókat mutatott fel. Ez nagy hatással volt rám, és elkezdtem faragni. Eljutottam oda, hogy elküldött rajzaim alapján átigazoltak volna a marosvásárhelyi Művészeti Líceumba, de a távolság miatt erre végül is nem került sor. Egyébként a versírás és a szobrászat valahol a mélyben közel állnak egymáshoz – példák igazolják. Megfogalmazásomban: a vers nyelvből faragott-formált szobor. Számomra azok a versek nyújtanak maradandó élményt, amelyek szoborként rajzolódnak ki előttem. A versírásnak és a szobrászkodásnak köze van egymáshoz, de maradjunk inkább annál, hogy nekem mindkettőhöz közöm van. Persze nálam a vers áll előtérben. Hatvanadik születésnapomra rendeztem egy kiállítást a csíkszeredai Golden Gallery-ben. Úgy emlékszem, ez volt ott az utolsó kiállítás, mert később más rendeltetést kapott a helyiség. Az idén, a hetvenedik születésnapomra is szándékomban áll egy kiállítást összehozni. Egyébként Michelangelo írta versben: „Nincs a világnak olyan szobra / melyet ne rejtene minden márványkocka / önnön feleslegébe”… Természetesen elmondhatjuk, hogy nincs olyan nyelv, amely ne rejtené magában a meg nem született költő meg nem írt versét. Engem gyakran ihletett versírásra a képzőművészet. Már a Forrás-könyvemben megidézem Henry Moort, a Gyalogszekérben Giacomettit. Verset írtam Nagy István, Márton Ferenc, Nagy Imre festők emlékére. A kortársak közül Gaál Andráshoz, Márton Árpádhoz, Antal Imréhez, Nagy Ödönhöz intéztem verset… Újságíróként gyakran beszéltem művészekkel vagy kiállításokat nyitottam meg. – Mi a költői hitvallása? – Azt írta József Attila: Költő vagyok, mit érdekelne engem a költészet maga? Azt írta később Orbán Ottó: Költő vagyok, mi érdekelhetne engem más, ha nem a költészet maga? Egymásnak ellentmondó költői hitvallások és definíciók vannak, és ezek jól megférnek egymás mellett, mint ahogy száz meg ezer vers is megfér, csak legyen mindegyik hiteles… Király László szerint: a vér nem válik vízzé, csak verssé… Egy holland költő szerint a vers a megalvadt idő. Weöres Sándor azt írta: Vers csorog a papíromra, / mintha orrom vére folyna… Jó verseket szeretnék írni, anélkül, hogy gazdagítanám a hitvallásokat, a versről, költészetről szóló definíciókat. Nemrég olvastam Kunderától: „A líra birodalma olyan világ, ahol bármilyen állítás igazzá válik. A költő tegnap ezt mondta: hiábavaló az élet, mint a sírás, ma viszont ekképpen szól: az élet vidám, mint a nevetés, és mindkét alkalommal igaza volt…” Minden költőnek van valamilyen véleménye a költészetről, és ezek érdekesek, sokszor meglepőek, viszont érdekesebb az, amit a versek mondanak a költőről. A versek kifejezik a költő hitvallását is… – Hogyan összegezné az eddigi életútját, újságírói-költői pályafutását? – Röviden, versben így: ,,Araszoltam én fától fáig, / Kászonimpértől Szeredáig, / s egy-két könyvem ha napfényt látott, / nem hatotta meg Kántor–Lángot…” Bővebben, prózában így: Kanyargós volt az út, és voltak megtorpanások is. Másodszor voltam újságíró, amikor 1979-ben megjelent az első verseskönyvecském a Forrás sorozatban, viszont a nyomasztó nyolcvanas években nem írtam, a második verseskönyvem, a Gyalogszekér, tizenöt év múlva, 1995-ben látott napvilágot. A rendszerváltás után, ha nem is táltosodtam meg, de termékeny lettem, sorjáztak a publicisztikai és vereseskönyveim… 1997-ben jelent meg a Történetek a fogságból (hatvan vallomás, oral history), 1998-ban a Vadvessző (jegyzetek), 2002-ben a Járomtánc (versek), 2003-ban a Gyufa a zsebben (jegyzetek) és az Utánrendelés elődöktől (publicisztika), 2004-ben Tenyerem, hazám (versek), 2005-ben a Történelmi lóárverés (humoros írások), 2006-ban a Madár a fényben (publicisztika), 2008-ban a Búcsúrepülés (jegyzetek, riportok)… 2012-ben három könyv: Madárkirakat (gyermekversek), Pakli (versek), Derék tél (gyermekversek), aztán 2015-ben a Táncoló kövek, 2016-ban a Játékidő, és 2017-ben a Félbemaradt tüzek (versek)… Az idén, ezekben a napokban jött ki a nyomdából az Özönvíztől vízözönig (gyermekversek ), és most várom a válogatott verseim megjelenését a Székely Könyvtár sorozatban… S ami még fontos, hogy van két sikeres lányunk, akik itthon, a szülőföldjükön igyekeznek helytállni. Hogy mit tervezek hetven után? A lírai költő nem tervez, csak remél… Reméli, hogy az ihlet, a múzsa nem hagyja cserben még egy darabig…