Kínai szar, állapította meg, majd szakszerű mozdulatokkal vissza­­­csomagolta a vérnyo­másmérőt a dobozába. Nem volt ideges, amin kissé meg is lepődött. Az utóbbi hetekben minden apróságon sikerült felkúrnia magát a csillagos égig, sőt előző héten ugatva kergetett két utcahossznyit egy kóbor kutyát, amiért az rámordult. Fél óra múlva, szégyenkezve és némi bűn­tudattal a lelkében, megrendelte a vérnyomásmérőt. Olvasta valahol, hogy az ingerlékenység inkább tünete a magas vérnyomásnak, mintsem oko­zója.
A futár hívásától a csomag átvételéig minimum három agyi sztrókot hordott ki lábon. Biztosra vette, hogy a munkahelyi címét adta meg, ennek ellenére a futár a lakása előtt várta, aztán mire odaért, a srácnak nyoma veszett, míg végül mindketten beleragadtak a forgalmi dugóba. A város két különböző végén.

Most azonban nyugodt volt. Fel­tett főni egy kávét, s míg a kotyogó ott zümmögött, percegett a gázon, gon­dolta, reklamál egy jóízűt, hátha úgy térítik meg a pénzét, hogy a csomagot sem kell visszaküldenie. Csakhogy a telefonja nem működött. Bekapcsolnia sikerült ugyan, de valami történhetett az érintőképernyővel, mert hiába pöckölte, cirógatta, nem reagált. Nahát… még ez is, gondolta. Újra kivette a dobozból a vérnyomásmérőt, bekapcsolta. A kom­p­resszor zümmögve felpumpálta a tépőzáras tömlőt, a kijelzőn a szám felszaladt száztizenegyig, és elkezdett visszafelé pörögni. Pulzust sem mért. Végül megállt harminckettőnél, majd hibát jelzett. Ellenőrizte a tömlőt. Elemet cserélt. Ugyanaz a mese. Puszta kíváncsiságból a borvizesüvegnek is vérnyomást mért, majd megvonta a vállát: mégis mire számított? Lemegy a másodikra a csinos özvegyasszonyhoz, gondolta, mérjenek közösen vérnyomást, egyúttal a rég beígért kávémeghívásnak is eleget tesz. De az is milyen, reggel negyed nyolckor vérnyomásmérővel becsöngetni egy fiatalasszonyhoz? Te jó ég...
És ekkor mintha lövés dördült volna, majd sistergés hallatszott, és túlpörkölt kávészag töltötte meg a lakást. Sóhajtva tápászkodott fel a konyhaszékről, és elzárta a gázt. Csodálkozva konstatálta, hogy teljesen nyugodt. Sőt kifejezetten jó a kedve. Mi több, kuncogott. Horribile dictu, egyenesen dalolni támadt kedve! Rendes körülmények között egy ilyen incidens hatására forgáccsá zúzná a konyhakredencet. Fejjel. Minimum. Va­­lami nem stimmelt. A faliórára pil­lantott, és mutatóujjával megpróbálta kitapintani a pulzusát. Elgondolkodtató volt a szokatlan derű, nyugalom és megbékéltség, ez a szomorkás, mellékíz nélküli, „még a szar is le van szarva”-érzés. Szorgalmasan tapogatta a csuk­lóját, semmi.
Ekkor valaki dörömbölni kezdett a bejárati ajtón. Kilesett a kémlelőn, de csak egy sötét árnyat látott. Már megint valami hittérítő, gondolta, és feltépte az ajtót. Egy fekete salopétás alak állt előtte, és köszönés helyett csak ennyit mondott:
– Mehetünk?
Megvonta a vállát. Mégis mit mond­hatna? Hogy még be kell szólnia a mun­kahelyére? Vagy hogy nyárra már lefoglalt szállása van a tengerparton? Nem ér rá? Cipőhúzás közben azért még megkérdezte:
– A kaszád hol?