Ma tölti hetvenedik életévét Ferencz Imre. A nemrégiben „a kortárs erdélyi és az egyetemes magyar irodalmat egyaránt gazdagító költői életműve, valamint szerkesztői tevékenysége elismeréseként” Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett költővel, nyugalmazott szerkesztővel – lapunk hajdani munkatársával – Székely Ferenc beszélgetett. [caption id="attachment_77486" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Ádám Gyula[/caption] – Mindenekelőtt beszéljen a gyermekkori évekről! – Kászon község Impér falujában születtem 1948. szeptember 28-án. Nagyanyám a tornác végén lévő padon ült, és mindenkinek újságolta: fiúgyermekünk született. Ha belegondolok, ezelőtt három évvel is még gyermek voltam, mert éltek a szüleim… Édesanyám 2015-ben halt meg 89 évesen, édesapám pedig 2017-ben. Ő 98 éves volt. A nagyszüleim egyébként nemigen élték meg az én koromat, a hetvenet… Apám a Don-kanyarban harcolt, anyám a negyvenes években Budapesten szolgált, cseléd volt. Fényképek tanúskodtak erről az időről. Miután hazakerültek, 1945-ben összeházasodtak. A háború után jött az új világ, a kommunista propaganda, az osztályharc, a beszolgáltatás, a szegénység. Nem volt sok föld, így a szüleim nem kerültek kuláklistára, de nem volt könnyű az élet, jött az adószedő, foglaltak, vitték az ágyról a terítőt, amit megfoghattak. Születésem évében lőtte le Máthé György (Jeges) Okos Dénest, a sztálinista párttitkár-néptanácselnököt, akinek a temetését a falubeliek többnyire távolról nézték. Később, 1955-ben hétévesen ott voltam Kalányos temetésén, akit Jeges lőtt le Kászonújfaluban, egy tyúkpajtából, amikor ez az üldözöttet felfedezte. Hősnek kijáró díszlövések dördültek el a sírnál, még most is látom és hallom… Sok-sok történetet hallottam gyermekkoromban a Boldizsár és Okos családok közötti viszályról, bosszúállásról, gyilkosságokról. A férfiak világháborús élményeiket mesélték a fonóban, a kapuk előtti padokon… A lakodalmakban többnyire katonadalok, énekek hangzottak el. Rádió nem volt, újság sem járt. Engem is, mint a többi gyermeket, korán befogtak az erdei és mezei munkába. Hanem az egyéni gazdálkodásnak hamar vége szakadt, jött a kollektivizálás, és a hetedik osztály után ki líceumba, ki szakiskolába ment… Én a pár évvel korábban létesült csíkszentmártoni líceumba felvételiztem. Józsi sógor bá így szólt apámnak: „Neked ez többé nem kaszál!” Apám felhercsent: „Dehogynem!” Így beszéltek, így vitatkoztak, holott már aláírták a belépési nyilatkozatot. Hanem a hagyományos paraszti világ meghatározó maradt a számomra, a föld, a falu azóta is szívügyem, mint költő Bözödi György utódjának érzem magamat… – Érdekelte tehát a falu, a föld, a megmaradás… – A rendszerváltás után aggasztott és ma is aggaszt, hogy a kollektív felbomlása után egy elavult birtokszerkezettel nem tudtak mit kezdeni… Jött a nosztalgia-gazdálkodás, ezt követte a kiábrándulás. Ekkor jött a területalapú támogatás, és ezután a föld már többnyire huncutságot termett… Vannak, akik azóta is halásznak a zavarosban. Múlt és jövő keveredik, minden kétes, számtalan visszaélés történt, szemét erjed a szőnyeg alatt. Egy-egy településen elrettentő szociális állapotok uralkodnak. Azt írtam egyik versemben: „Nem birtokba tenni, / hanem földbe / aki a rendszerváltást megérte”… A dolgokat nem tették sínre, talpfákon botladozunk. A síneket elsinkófálták! Vagy maradtak a sínek, de elhordták alóluk a talpfákat… A fiatalság elhúz nyugatra. Most mintha önként mennének málenkíj robotra az emberek a megélhetésért, s még jó, ha keresetüket hazahozzák, hogy fenntartsák a családot. – Mikor lépte át a falu határát, s meddig jutott? – Már iskolás gyermek voltam, amikor Kászonból kimozdulhattam. Kézdivásárhely volt az első város, amit megcsodáltam, amit később „megörökítettem” egy versben. A másik irányban lévő Csíkszentmárton is városkának tűnt, hisz valamikor járásszékhely volt, és ott már aszfalt volt, amikor először ott jártam egy hetivásár alkalmával. A családi levelesládában a régi iratokon a csíkszentmártoni járásbíróság és jegyzőség pecsétjei voltak láthatók. Szóval nagy élmény volt a közeli világ megismerése is. Viszont felnőttként később a nagyvilágba is kijutottam, részt vettem hajókiránduláson a Fekete-tengeren, jártam Moszkvában, Kijevben, Leningrádban… A rendszerváltás után jártam Olaszországban, Ausztriában, Spanyolországban, és persze Magyarországon… Sokszor elmentem a Nyerges-tetői negyvennyolcas emlékmű mellett, és elolvastam a kőbe vésett feliratot. A temetőt az ágkeresztekkel később fedeztem fel. Bizonyára valakik figyelték akkoriban, hogy ki köti össze az ágakat piros-fehér-zöld szalaggal. A hely akkor tabu volt, nem lehetett megemlékezések színhelye. Az ágkeresztes temetőt ma már kopjafás temető váltotta fel. A rendszerváltás után mint újságíró éveken át tudósítottam az itt megtartott ünnepségekről. Nos, Nyerges-tetőről én is írtam verset, amely már Forrás-kötetemben is szerepelt, és az Ágoston Vilmos által szerkesztett Kimaradt szó antológiában is. Ez a vers a válogatott verseim között is ott lesz… – Hogyan kezdődött a versírás? – Verspróbálkozásaimra, középiskolás koromban, Székely Jánostól kaptam biztatást. Lázár László (Lazics) közölt tőlem az Ifjúmunkásban, Szőcs Kálmán a Vörös Zászlóban, és az Utunkban is jelentek meg verseim… Valahol a második és a harmadik Forrás-nemzedék között feszengtem, szorultam fába, mint a szú… Késettséget, lemaradottságot éreztem akkoriban. Kászonból Csíkszentmártonon át jutottam el Csíkszeredáig, s mert tanulmányaimat látogatás nélküli tagozaton végeztem, fiatalon nem kerül(het)tem olyan körbe, amely fontos egy kezdő versfaragó számára… – Hol járt középiskolába? [caption id="attachment_77487" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Ádám Gyula[/caption] – 1962-ben végeztem a hetediket szülőfalumban, és azon ősszel szekérrel vittek át a Nyergesen Csíkszentmártonba. Voltunk néhányan, tele volt a szekérderék ágyneművel. Tusnádfürdőtől Csíkszentkirályig többnyire falusi társaság gyűlt össze. Akkor a fiúk bentlakása egy nagy terem volt, a valamikori járásbíróság börtöne. A földszinten volt egy mosdó, a vizet az udvaron lévő kútból mertük. Szóval kezdetleges körülmények között zajlott az élet, és megvolt a hierarchia a nagyobb és a kisebb diákok között. Elég gazdag volt a község könyvtára, a kötelező házi olvasmányok mellett hozzá lehetett jutni a világirodalom nagyjaihoz is. Akkor és ott olvastam Nerudát és Aragont, böngésztem az Igaz Szót, a Korunkat, és olvasgattam K. Jakab Antal szellemes válaszait az Utunkban. Ekkor már bennem is mocorgott valami írhatnékság… – Mi következett érettségi után? – Érettségi után következett a pályaválasztás. Jelentkeztem a marosvásárhelyi egészségügyi technikum gyógyszerészeti szakára. Az elgondolás inkább a szülők felől jött: két év hamar eltelik, s máris otthon, fehér köpenyben úriember lehetek a helyi patikában, nem kell ganét hányni… Szerencsémre a technikumba nem vettek fel, ezért két év múlva a kászoni patika ajtaja felett nem nekem szólt a csengő. – Mihez kezdett ezután? – A sikertelen felvételi után ősszel a hargitafürdői kaolinbányához alkalmaztak. A nővérem a helyi iskolában tanított, és közbenjárt ez ügyben… Ott laktam a hajdani kaszárnyában, amelyet munkásszállássá alakítottak, de családok is voltak benne. Akkor a feleségem családja is abban az épületben lakott. Ma az épület szálloda, az Ózon nevet viseli. Kezdetben ún. pontatornak osztottak be, később a laboratórium fizikai részlegén dolgoztam. Három hónap múlva pénztáros lettem, de rövidesen jött a katonai behívó, és júniusban elvittek Slatinára. – Milyen volt a katonai élet, s mi következett utána? – Nagyjából olyan, mint a másoké. Kissé megnyúlt a prágai tavasz miatt; később szereltünk le. Szeptembertől december végéig embertelen körülmények között tartottak zsúfoltságban és nyomorban. Mikor eljött a leszerelés napja, az újtusnádi vasútállomáson szálltam le a vonatról, kemény télben, nyári gúnyában. Szaporán szedtem a lábam a szülőfalum irányába, keresztül a Nyergesen. De hamar meguntam az otthoni életet, s elindultam munkahelyet keresni. Ekkor Csíkszereda már megyeszékhely volt. Egyik ismerősömtől hallottam, hogy embert keresnek a városi pénzügyi hivatalba, mert egy nő szülési szabadságra ment. Albérletet kerestem, harmadmagammal laktunk egy szobában, majd felvételiztem a marosvásárhelyi pedagógiai főiskola látogatás nélküli szakára. Sikerült a felvételim, és ősszel már vissza is tértem Hargitafürdőre – de már a tanügybe… Itt alapítottam családot 1970-ben. – Ekkor már közeledtek a „hargitás” évek…? – 1972 őszétől lettem újságíró a Hargitánál. Eleinte Hargitafürdőről ingáztam be, de tél derekán beköltöztünk Csíksomlyóra, Mária lábához, albérletbe. Feleségem a városban kapott állást; a tanügyet felcserélte tisztviselői munkakörre. Azon a tavaszon Somlyóról beköltöztünk a városba; egyik kollégám nagyobb lakást kapott, s mi mehettünk a helyébe. Megfogtuk az Isten lábát! Adtak egy gázpalackot, mert a gáz még nem volt bevezetve. Sikeresnek éreztem magam, ment a munka, de közben következtek a vizsgaidőszakok Marosvásárhelyen, a főiskolán, amely a látogatás nélkülin nem három, hanem négy év volt. Közben 1974-ben a Hargita napilapból hetilap lett, s néhány embert leépítettek, köztük engem is. Ez jó alkalom volt arra, hogy a szerkesztőséget megtisztítsák azoktól, akik korábban valamiért feketelistára kerültek. Teljesen felszámolták a művelődési rovatot, bár voltak ott könyves költők is, mint Miklós László, Ferenczes István. Őket is menesztették. Alakult egy bizottság, és két hétig hívogattak, hogy helyezzenek el valahová. Türelmetlenek voltak, küldözgettek ide-oda. Engem először a kötöttárugyárhoz irányítottak tanulmányi felelősnek, de ott volt már valaki a poszton, zavarba jöttek, igyekeztek tenni róla, hogy pár napi téblábolás után önként elhúzzak… Így lettem beszerző a megyei szőlészeti és borértékesítő vállalatnál, ahol az előző években valakik börtönbe kerültek. Ott valóban volt egy betöltetlen állás. Három hónapig voltam beszerző: Brassóból szűrőpapírt hoztam, Bukarestből dugót és esszenciákat. A vállalatnak ehhez nem volt járműve; vasúti poggyászon, bonyolult körülmények között juttattam el Csíkszeredába az anyagot. Az állomásra tehertaxival vittem ki, és én voltam a rakodómunkás is. Eközben a vállalat igazgatója egy fekete Volgával száguldozott… Amikor beadtam felmondásomat, utolsó nap elküldött Marosvásárhelyre, hogy a cukorgyártól vételezzek egy tonna cukrot, és ott helyezzem el megőrzésre. Mindez teljesen felesleges művelet volt, kitolás… Ferencz Imre Bóbiska Kászoni kortársaimnak Ott az a hegy északkeletre rendszerint komor és fekete nyáron záporral fenyegető onnan tör ránk az erős idő ma már róla van elnevezve a községközpont vendéglője s mert megszülettünk hetven éve íme az asztal megterítve íme húzzák a talpalávalót táncolhatnak a föld alá valók megharmadoltak már az évek öregek vagyunk holnap vének bóbiskolunk a Bóbiskában mögöttünk immár hetven nyár van északkeleten fenyegető fellegek gyűlnek jönnek elő Bóbiska felől jön a vihar – jusson eszedbe öreg szivar Folytatjuk