Hetedik állomásához érkezett a Termés kiállítássorozat, amely arra hivatott, hogy a székelyudvarhelyi képzőművészeknek kiállítási, esetenként bemutatkozási lehetőséget biztosítson. E tárlaton 20 képzőművész szerepelt 39 alkotással, amelyek többé-kevésbé átfogó és érdekes rálátást nyújtottak arra, hogy mi is történt Székelyudvarhely képzőművészeti életében az elmúlt esztendőben. Jelen tárlat anyaga szervesen illeszkedett az előző Termés-kiállítások anyagához „mozgalmas”, változatos és sokszínű összhatásával. A tárlatzárás alkalmával Veres Péter elemzi a kiállított anyagot. [caption id="attachment_53688" align="aligncenter" width="2600"] Bíró Mihály: Non in solo pane vivit homo… (Nemcsak kenyérrel él az ember…), diófa, 17 x 23 x 27 cm[/caption] A tavalyi kiállítás óta eltelt egy olyan év, amelyben a helyhatósági választások eredményeként Székelyudvarhely város vezetése más politikai kurzus szabályai szerint történik, mint az előző turnusokban. Az elmúlt esztendő történéseit tekintve megállapítható, hogy a város új vezetősége a kultúrát nem tekinti mostohagyermeknek, nem kezeli mostohagyermekként. Reméljük, hogy ez a hozzáállás tovább is megmarad. Berze Imréről – az utóbbi időben készült munkái alapján – azt mondhatjuk, hogy a bronz bűvkörébe került. Az általa eddig használt anyagok terén a bronz nóvumként hat és állandó kihívást jelent az új anyaggal járó technikai feladatok megoldása ugyanúgy, mint az anyagban rejlő művészi lehetőségek kiaknázása. Jelen tárlaton kiállított szobra egy korábbi, fából készült alkotásának bronz változata. Érdekes volna a kettőt egymás mellett látni. Talán egyszer sor kerül rá. Biró Gábor festményein (Címerangyal I., II.) vastagon felrakott, nyers színekből építkező, agresszív mozgásba lendült formák határozzák meg a látványt. Mintha a cím által sugallt címerangyalok keresnék helyüket a történelem során állandóan változó véres hatalmi és politikai játékokban. Bíró Mihály diófából készült szobra a szellem és anyag kettősét idézi meg, egy tömbbe ágyazva. Összetett, zárt forma, változó, izgalmas felszínekkel. A művészi kommunikáció itt nem feltétlenül csak a hagyományos tárgyias formákkal történik, hanem olyan gondolati tényezők lenyomatai is szerepet kapnak, amelyek egyértelműen utalnak arra a bibliai idézetre, miszerint: „Nemcsak kenyérrel él az ember…” Uliana Gujuman – az eddig tőle megszokott réteges festésmódnak hátat fordítva – új technikával készített alkotással van jelen. Dzsungel című festménye a zöld szín megannyi változatát tárja elénk a realizmus és a hiperrealizmus határán kanyargó ösvényen járva, új kihívásokat, új kifejezési lehetőségeket keresve. Jakab András itt kiállított grafikái és festményei valójában új eljárással alkotott művek. Klasszikus módszerrel elkészített rajzait, festményeit digitalizálta, majd az új eszközben rejlő lehetőségekkel tovább dolgozott rajtuk. E hibrid technikával készült alkotások is ugyanabban a stílusban megfogalmazott világot tárják elénk, mint amit Jakabtól megszoktunk. Zsigeri mélységekből előtörő rajztudását a grafikákon tetten érhető mesteri vonalvezetés igazolja. Kalló László téli falurészlete izgalmas ellenpontként van jelen az akvarellista művei között. Az eddigi munkáira jellemző „életerős”, meleg színek ereje által meghatározott festmények után most mesteri bravúrral – kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy a színek hiányával – teremti meg a látványt. A kék, a szürke és a fehér árnyalatai úgy harmonizálnak, hogy hamisítatlan téli hangulatot idéznek meg a szemlélőben. Kelemen Albert tusrajzával és akvarelljével Alsó­csernáton, illetve Berethalom jellegzetességeit és nevezetességeit örökíti meg. Stílusa letisztult és a képek kompozíciója arra utal, hogy Kelemen képein egyre inkább a lényegre igyekszik fókuszálni. Teszi ezt olyan elemek megjelenítésével, amelyek egyediek és csak az adott helyen találhatók. Munkái egyfajta virtuális utazásként is felfoghatók, amelynek során a művész optikáján át fedezhetünk fel egy-egy erdélyi települést. Kolumbán-Antal Ilonka cím nélküli festményeit kusza és csupasz fák ágai hálózzák be. A hideg és meleg színek rétegződése nyugtalan, már-már agresszív, esetenként nyomasztó hátteret teremtenek. A különböző helyekről begyűjtött előképek újraértelmezése alapján született festmények nem a felhőtlen öröm, boldogság, gondtalanság szinonimái. Ennek ellenére, vagy tán éppen ezért(?) vonzzák a tekintetet és elgondolkodtatnak. Kolumbán-Antal József portréi szervesen illeszkednek abba az új folyamatba, amely néhány éve szobrászatára jellemző. A kezdetben kifejezetten tárgyközpontú kifejezésmódot olyan, erőteljes figuratív ábrázolásmód váltotta fel, amelynek itt látható bizonyítékai többek között jelzik, hogy művészete állandó mozgásban van, forrong. Kiállított plasztikái akár egy olyan panoptikum alapját is képezhetik, amelyben az ember egyfajta utópisztikus, uniformizált, ipari rendszer részévé válik. Kovács Bori gyapjúból készült textíliáinak képi architektúrája stabil, biztonságos, már-már kikezdhetetlen alakzatokra épült. Ezeket esetenként különféle organikus vagy a népművészetből átvett és továbbgondolt mintázattal párosítja, kialakítva egy sajátos stílust. Erre utal az Ablak című alkotása is. Az Uroborosz című textíliájában viszont az említett stabilitásnak nincs nyoma. Az ősi motívum az uroborosz, nem más, mint a farkába harapó kígyó és az idő végtelenségét jelképezi. Az alkotó e jelkép felhasználásával és annak továbbgondolásával „megfodrozta” a teret. Ha egy kicsit fizikus szemmel tekintünk e faliszőnyegre, akár azt is mondhatjuk, hogy Kovács Bori a tér-idő kontinuumban lejátszódó vélt vagy valós eseményekre, történésekre reflektál e munkájában. Lakatos Lászlóra mint az állandóan kísérletező és az anyagban rejlő titkok feltárójára is tekinthetünk. Művészete az új anyagok, új technikák és az ősi, klasszikus vagy univerzális fogalmak nemes ötvözeteként is értelmezhető. Nála az alkotói folyamat alfája legtöbbször egy talált tárgy, amelynek funkciójába, formájába csak annyira avatkozik be, hogy az új entitás nem veszíti el teljesen eredeti jellegzetességeit, karakterét. Stílusának szintaxisa az évek során egyre átfogóbb és összetettebb lett, amit az itt kiállított munkák is igazolnak. A farkaslaki Major Barna állandó mozgásban levő festői világát példázza az Udvarrészlet télen című munkája. Annak ellenére, hogy számos alkalommal és még hasonló kivágásban is megfestette ugyanezt az udvarrészletet, mégis hangulata, színhasználata és összhatása nóvumként hat. Hold az ablakon keresztül festményének alaptónusa sötét, nyomasztó. A Hold korongja teremt rendet a festményen és mintegy ellenpontként a bezártság mellé rendeli a szabadságot jelentő végtelen univerzumot. [caption id="attachment_53690" align="aligncenter" width="676"] Kovács Bori: Uroborosz, gobelinszövés, gyapjú, 69x54 cm[/caption] Molnos Zoltán magyar történelmi arcképcsarnok-sorozatának két darabjával van jelen a tárlaton. A magyar nemzet múltjából merített információkat, előképeket, hangulatokat sajátos szürreális stílussal ötvözve alkotja meg a látványt. Az eredmény pedig egy-egy időutazásra szóló meghívó. Árpád unokájával, Taksonnyal – ha csak egy pillanatra is – éppúgy beleshetünk a kalandozások korába, mint ahogy Könyves Kálmánnal együtt jelenthetjük ki a századok során szállóigévé csontosodott megállapítást, miszerint „Boszorkányok márpedig nincsenek!” A Hargita szerelmese, Nagy Péter akvarelljeivel két „arcát” villantja fel a rengetegnek. Számára a tobzódó színekben pompázó lombhullatók látványa ugyanúgy jelenti a Hargitát, mint a ködös, hófoltos, méregzöld fenyőkkel tűzdelt patakmeder. E hegység ismerőinek és szerelmeseinek számára ezek a képek egy-egy álomvilágnak is tekinthető állapot lenyomatai. Simon Béla számítógépes grafikáin idén a színek nyersebbek, „keményebbek”. A viszonylag nagy és formájukat tekintve mértani alakzatokat idéző síkok játéka azt sugallja, mintha klasszikus kollázs-technikával készültek volna a printek. Az elemek bonyolult struktúrákba szerveződnek, amelyek ambivalens – tárgyias vagy organikus – alakzatokra utaló látványt tárnak elénk. Ezeket az elemeket akár Simó apró szubjektív történés-, történet- vagy hangulattöredékeinek is tekinthetjük, amelyek együtt egy személyes mitológiát teremtenek. Szabó János szobrászban a tehetség, a mesterségbeli tudás ötvöződik a művészet előtti alázattal és a pedagógusi talentummal. Fohász című szobra időtlenséget, nyugalmat áraszt, akár az őskor titokzatos bálványszobrai. Szoborterve, a Pietà, az anyai fájdalomnak állít emléket kompakt, már-már brutálisan nehéznek tűnő formáival. Tamás Borbála festészete olyan irányba tart, ahol a művészet ötvöződik a pszichológiával. Az olajjal és akrillal készült festmények az észlelés folyamatának olyan kezdeti, szinte primitív szakaszának lenyomatai, amikor a beérkező információk még nem kerültek tudatos feldolgozásra. E fázisban az észlelés csak a szín, a forma és a fény-árnyék percepciójára redukálódik. Török Bíró Erzsébet falikárpitja első látásra akár egy textil-triptichonnak is tekinthető. E visszafogottan három részre tagolódó kompozíció nemcsak külön-külön, hanem együtt is egységes egészet alkot. A hordozó természetes puhasága, a formák és a színvilág egy harmonikus, kiegyensúlyozott és kellemes összképet teremtenek. Akár egy hűs szellő forró nyári éjszakán. Török Ferenc festményeinek agresszív forma- és színvilága erős érzelmi töltéssel telítettek. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy a képeit alkotó elemeket, történéseket, helyzeteket értelemmel, érzelemmel ruházza fel. Ezek eredői pedig olyan látványokat teremtenek, amelyek a festő szubjektív történelméből, élményvilágából villantanak fel részleteket. [caption id="attachment_53691" align="aligncenter" width="2600"] Major Barna: Hold az ablakon keresztül, olaj, vászon, 60 x 80 cm[/caption] Vass Mária-Magdolna keleti csomózással készült faliszőnyeggel tiszteleg Kodálynak a magyar zsoltárok felhasználásával írt Psalmus Hungaricus oratóriuma előtt. A textílián nemcsak formai utalások történnek a zeneműre, hanem e szövéstechnika lehetőségeit felhasználva a fehér tónusaival tiszta, fennkölt hangulatú teret is teremtett. Ebben a térben könnyen elképzelhető az oratórium jellegzetes pentaton hangzásvilága. A Termés 2017 tárlaton, a kiállító művészek, alkotásaikkal valójában egy-egy olyan „ajtót”, „ablakot” nyitottak meg a tárlatlátogató számára, amelyeken keresztül „beléphetett”, „beleshetett” az illető művész világába. Ahány művész, annyi világ, amelyeknek virtuális felfedezése, bejárása, feltárása izgalmas kaland. E kaland során pedig olyan szellemi és esztétikai értékekkel lehettünk gazdagabbak, amelyek nagy eséllyel beépültek a tudatunkba vagy a tudatalattinkba. Egy másik hozadéka e virtuális utazásnak az a felismerés, hogy a kiállítók közül nagyon keveseknek adatik meg az, hogy csak művészetből, azaz csak saját műveik eladásából éljenek meg. Ez természetesen nemcsak itt, hanem a világ minden táján ismert állapot. A művészi alkotómunka mellett megélhetést biztosító munkát is kell vállalni, mert a családot el kell tartani, a számlákat ki kell fizetni… Állandó, mindennapi kihívások ezek, amelyekkel számolni kell, ám ugyanakkor a művészek habitusából fakadó alkotási kényszernek is teret kell adni, eleget kell tenni. E követelmények egyensúlyban tartása állandó kihívást és megpróbáltatások egész sorát jelenti a képzőművészek számára. Némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy e kettős életforma közötti őrlődés hevében születtek a kiállításon látható művek. Ezt az áldozatvállalást az egyik kiállított alkotás címe sugallta találóan, félreérthetetlenül: Non in solo pane vivit homo… Berze Imre, Biró Gábor, Bíró Mihály, Uliana Gujuman, Jakab András, Kalló László, Kelemen Albert, Kolumbán-Antal Ilonka, Kolumbán-Antal József, Kovács Bori, Lakatos László, Major Barna, Molnos Zoltán, Nagy Péter, Simon Béla, Szabó János, Tamás Borbála, Török Bíró Erzsébet, Török Ferenc és Vass Mária-Magdolna a Termés 2017 tárlaton kiállított műveikkel egyértelműen állították és igazolták az előbbi, Máté evangéliumából vett idézet gondolatát, amely magyarul így hangzik: Nemcsak kenyérrel él az ember…