Hirdetés

Tárlatok Udvarhelyen

Ezzel a címmel látott napvilágot Murányi János könyve, amelyet nemrég mutattak be a Küküllő-parti városban. E mívesen tervezett és kivitelezett, 254 oldalas, kemény borítós könyv a szerző 1983–2014 között tartott kiállításmegnyitó szövegeiből nyújt gazdag válogatást. A könyv második része, Vegyes írások cím alatt a szerző azon írásainak, tanulmányainak válogatása, amelyek fotográfiával, a táncházmozgalommal, néprajzzal foglalkoznak és 1981–2023 között láttak napvilágot.

Veres Péter
Becsült olvasási idő: 5 perc

Az 1946-ban, Fu­gyi­vá­sár­helyen született Murányi János 1973-ban került Székelyudvarhelyre, ahol a Tamási Áron Gimnáziumban magyar–francia szakos tanárként tanított 1981-ig. Tudásának és a személyében rejlő különleges empátiának volt köszönhető az, hogy hamar a diákság kedvenc tanára lett. 1981-től a helyi Haáz Rezső Múzeum néprajzkutatója volt 1993-ig. Ezt követően szerkesztőként dolgozott, dolgozik.
A kötet 38 kiállításmegnyitó-szöveget tartalmaz, melyek egyéni vagy csoportos tárlatok megnyitóin hangzottak el. E szövegek kapcsán olyan hivatásos és nem hivatásos művészek neveivel találkozunk, akik Székelyudvarhely szűkebb vagy tágabb vonzáskörében éltek, élnek és alkottak, alkotnak. Többek között – a teljesség igénye nélkül – olyan kiállítók neveivel találkozunk a könyvben, mint Cs. Gergely Gizella, Jakab Zsigmond és Jakab Rozália, Kóbori László, Deák Barna és Deák M. Ria, Kósa Bálint, Kasza Imre, Kovátsné Mátyus Erzsébet, Karácsony László, Bodó Levente (többször), Nagy Péter, Kosztándi Katalin, Nagy Imre, Gámentzy Zoltán, Miholcsa józsef, Maszelka János (többször), Török Erzsébet, Molnos Zoltán... E neveket látva sokunkban, akik – hellyel-közzel – ismertük, ismerjük és követtük, követjük a város kulturális élete e szegmensének, alkotórészének alakulását, egyfajta időutazást, a közelmúltba való visszatérést jelentik. 
Az, hogy milyen kell legyen egy jó kiállításmegnyitó-szöveg, amely elhangzik egy tárlat megnyitóján, nehéz meghatározni. Tartalmát tekintve feltehetően egyfajta híd, mankó vagy fogódzó kell legyen, amely segíti a jelenlévőket szellemileg összekötni a kiállított munkákkal, esetleg támaszt nyújtani azok megértésében, vagy olyan fogalmak felvillantására vállalkozik, amelyek érdemesek továbbgondolásra. Ezért egy megnyitóbeszéd talán akkor a legjobb, ha tájékoztató jellegén túl érdekes, leköti a hallgatókat és az adott viszonyokhoz igazodva nem túl hosszú. Ugyanakkor meggyőző erejű előadásmóddal kell társuljon. Talán ha mindezek a feltételek teljesülnek – és nem utolsósorban a kiállított anyag is megfelelő színvonallal rendelkezik –, akkor sikeresen „hangolja rá” a közönséget az adott tárlatra, a kiállított művekre. Kicsit sarkítva, azt is mondhatjuk, hogy annak a személynek, aki jól nyit meg egy kiállítást, bizonyos mértékig jó előadóművésznek is kell lennie.
Sajnálatos módon kevés alkalmam volt végighallgatni Murányi János egy-egy kiállítás­megnyitóját, de arra emlékszem, hogy azok mind tartalmi szempontból, mind az előadás módját tekintve megfeleltek az előbb leírt feltételeknek. 
Olvasva a megnyitók szövegét egy olyan soha vissza nem térő kisvárosi hangulatot érünk tetten, amely az akkori idők nehézségeivel és megpróbáltatásaival küszködő Székelyudvarhelyre, illetve akkori lakóira volt jellemző. Ugyanakkor megtudjuk azt is, hogy milyen önzetlen és kitartó szervező munkát végzett Maszelka János festő azért, hogy a város benne legyen, benne maradjon az akkori erdélyi képzőművészet vérkeringésében. A három-, négyhetente rendezett tárlatok a város lakóit gyakorlatilag megismertették a korszak erdélyi magyar képzőművészeivel, illetve azok alkotásaival. Ezen túl pedig Maszelka János ötlete alapján született meg a székelyudvarhelyi állandó képtár, melynek kivitelezésében is oroszlánrészt vállalt.
A két fő részre tagolt könyvet Személy- és földrajzinév-mutató, a Kiállító művészek kisszótára, A Ho­mo­ród­szent­már­to­ni Művésztábor résztvevői 1979–1995, valamint Ajánlott irodalom és illusztrációk egészítik ki. Ezért a könyv – irodalmi jellegén túl – egy, a korszakot lefedő hiánypótló adatbázissal is gazdagítja az olvasót.
Olvasva a könyvet többek között az is megfogalmazódott bennem, hogy milyen szerencsés város Székelyudvarhely azért, mert befogatott és elfogadott olyan messziről jött idegeneket is, mint a Máramarosszigetről származó Maszelka János és a fugyivásárhelyi Murányi Jánost. E két ember, bekerülve a kisváros kulturális „szövetébe”, a korra jellemző nehézségek ellenére kitartóan és lankadatlan kitartással formálták és „színezték” azt. Talán a szintén idegenből, Szepesbéláról érkezett, múzeumalapító Haáz Rezső volt a példakép? Nem tudjuk, de az biztos, hogy mindhármuk nyíltan, félreérthetetlenül és őszintén vallhatták, jelenthették ki az ókori Terentius vallomását – amelyet Murányi is idéz –, miszerint:
„Ember vagyok, semmi, ami emberi, nem idegen tőlem.”
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!