A Székely Könyvtár szerkesztőinek sikerült az a bravúr, amit más kiadó nem tudott megvalósítani: sorozatba foglalni Tamási Áron műveit. A sorozat negyven megjelent kötetéből hat Tamási-kötet: az Ábel-trilógia mellett újból napvilágot látott egy, a novelláiból készült válogatás, a Hazai tükör című regény, legutóbb pedig a publicisztikai írásokból készült válogatás került az olvasók kezébe. A kötetet György Attila ismerteti. Boldogabb és nagyobb népeknek diótörőik vannak. Nekünk jégtörők jutottak. Ahogy a messzi északon a felfedezők: Amundsen kortársai. És a legfurcsább, hogy a saját jégtörőnk: székely ember, embör, ahogyan falujában is mondanák. Tamási Áron hírlapi írásait olvasom, a Jégtörő gondolatokat. Ezekből az írásokból kell válogatnom egy kötetre valót. Manapság publicisztikáknak nevezik őket, pedig nem azok. Ahhoz túl őszinték, és igen: a korabeli, míves publicisztikákhoz képest darabosak, kissé falusiasak, kopottasak, noha a szőttesük igen szép. Talán megbocsátja nekem, nekünk Áron Bátyánk, ha azt mondom: ez a válogatás, a két kötetbe összecsomagolt hírlapi írások igazak, de nem jók. Így együtt nem. Halála után adták ki: nyilvánvalóan nem tehet róla. A legtöbben, akik még olvasunk, ha Tamási publicisztikájára gondolunk, a Jussomat ne vitassátok jut eszünkbe. Joggal. Őszinte, szívből jövő sírás, könyörgés, napbanézés: ahogyan a szántóvető ember teszi a jégverés után. Méltó párja Kós Károlyék Kiáltó Szó című röpiratának. Az előző bekezdés megrovása után helyesbítek: mégiscsak jó ez a két kötet. Nyomon követhető benne az író és a közéleti Tamási Áron pályája. Azé a Tamási Ároné, aki következetesen, ösztönösen (és manapság azt mondanánk: autodidaktaként), székelyföldi népi sarjadékként lassanként beilleszkedik a „nagy” irodalomba, a pesti publicisztikába, néha megfelelve, de mindig önmagát adva. Nem csoda, hogy nem szerették. Legendás volt, ahogyan Márai, Kosztolányi, és a belvárosi polgári írók ki nem állhatták. És ezeket a hírlapi írásokat elolvasva: legendás, ahogyan Tamási meg tudott bocsátani nekük. A Márai Sándorhoz írt levele iskolapéldája az írói tisztességnek. A Jégtörő gondolatok három részből áll össze. Tamási amerikai tudósításai, levelei, visszaemlékezései: talán a legérdekesebb és leghitelesebb rész. Aztán a nemzetpolitikai vívódások, a Vásárhelyi Találkozó, a székely, erdélyi útkeresés. Ma azt mondanánk: véleményvezéri írások, politikai útmutatás. Nem volt politikus, hála Istennek, író volt: nemzeti és baloldali. Igen: baloldali volt. A harmadik rész kultúrtörténetileg a legérdekesebb, és más jót nem lehet mondani róla. Főként erdélyi származású írókról, és ma már egyetemes nagysággá nőtt emberekről ír: Kodály, Tompa László, Móricz Zsigmond és még sokan mások. Ez már nem az Ő hangja: ez a „pesti” esztétáé, aki Ő sosem volt. De volt olyan időszak, amikor a rendes székely író azt mondta: mindenhez IS értek. És értett is: a maga módján. Amit semmiképp nem lehet elvitatni Tamási Árontól ebben a hírlapi gyűjteményben sem: a tisztesség. Ugyanaz, mint a jussa: vitathatatlan: Tisztességes és következetes. Magyar volt, erdélyi, székely, és bármilyen bután hangzik ez ma: érzékeny. Szociálisan érzékeny. Nemcsak a nemzetéért: az emberekért írt. Aki embernek hitvány, az magyarnak is alkalmatlan. Ennyi a tanulság belőle. És ez nem kevés.