borús égbolt
Szüret után világítás
Szüret után néhány nappal következik a világítás. Szinte minden évben így megy ez, kivéve ha jóval korábban megérik a szőlő. Ilyenkor ki szoktam venni másfél hét szabadságot, mert a szüretelés bizony időigényes munka. Nem elég ugyanis leszedni a szőlőt. Ha helyszűkében van az ember, akkor előbb helyet kell neki keresni, ahol tárolhatja. Ez a pince vagy a raktárhelyiség ideiglenes átrendezésével, az pedig időráfordítással jár. Utána már le lehet szedni a szőlőt. Ha épp csak saját használatra akad belőle egy kevés a kertben, az akkor is belekerülhet egy-két napba. Utána le lehet őrölni a szőlőt, de még előtte újfent helyet kell csinálni az őrlőnek és a leőrölt szőlőnek. Ezzel is elmegy egy nap. Főleg akkor, ha kiderül, hogy nem fér bele a kádba, csak a szőlő alig több mint fele, ezért őrlés közben le kell merni a levéből egy másik edénybe úgy 50-60 litert.
Ha ezzel megvagyunk, pár napig állnia kell a szőlőnek, amíg kipréseli az ember. Addig is elő lehet készíteni az üvegkorsókat, amelyekben végül elkészül az új bor. A szőlő préselése is türelemjáték. Szinte észrevétlenül eltelik ezzel a tevékenységgel egy hét. Este az embernek már nem is marad ereje másra, mint például híreket vagy üzeneteket böngészni.
Egy kicsit olyan a szüret, mintha az ember teljesen kiszakadna a világból. A nagyvilág történései csak hellyel-közzel jutnak el hozzá. Mintha az ember nemcsak néhány tucat kilométerrel ment volna arébb szüretelni, hanem egy másik bolygóra költözött volna. John Lennon találóan írja le ezt az állapotot a Strawberry fields című, klasszikus Beatles-dalban: „semmi sem valódi”.
Egy kicsit ugyanilyen hangulata tud lenni a világításnak is. Különösen akkor, ha az ősök nyughelye bő száz kilométerrel arrébb van, ahová szinte csak ilyenkor jutunk el. Teljesen szürreálisnak hat ilyen környezetben minden, mint egy Incze Ferenc- vagy Dalí-festményen. Ilyenkor ritkán látott rokonokhoz kopogtatunk be, de sokáig maradni nincs idő, mert még napvilág haza is kéne érni.
A temetőben nem volt épp senki. Talán ennek is köszönhető, hogy a sírok karbantartása, a virágok elhelyezése és a gyertyagyújtás olyan kedvesen meghitt volt. Nem olyan nyálas, melodramatikus módon, mint a hollywoodi filmekben, hanem a maga puritán, hétköznapi egyszerűségében meghitt. Soha nem láttam annyi Kisst egyszerre egy helyen eltemetve, mint abban a temetőben. Erre minden évben rácsodálkozok egy kicsit. A kikerülhetetlen vég bizonyossága újra és újra ugyanazt a kérdést szegezi nekünk: Mire fel ez a nagy rohanás? Néha bizony nem árt, ha megállunk és szembenézünk ezzel a kérdéssel. Talán egy napon megtaláljuk önmagunkat is.
.jpg)
.jpg)
