December 15-én hetvenöt évet töltött a csíkszeredai születésű Boér Lenk Ilona képzőművész. Az egyetemi évek és kisebb kitérő után ugyanide tért vissza, de az interjú elektronikus levélváltás során készült, ugyanis születésnapját Magyarországon élő lányánál töltötte. – Csíkszeredában született 1940-ben, egy különösen eseménydús esztendő végén, a „kicsi magyar világ” elején. Mit jelentett ön számára ez a dátum, ez a történelmi időszak? – A II. világháború elején születtem, ez elég zavaros történelmi időszak volt. Visszaemlékszem menekülésre, bombázásra, nyitott vonaton való utazásra, majd feldúlt otthonba való visszatérésre, és arra, hogy mindezt mégis felülírta a család közelségének biztonsága. Rövid idő alatt a családnak sikerült talpra állnia, aztán iskoláskorúvá cseperedtem. – Hogyan, mikor találkozott a képzőművészettel? – Kisiskolás koromban zongoraművész szerettem volna lenni, mert nagyon szerettem zongorázni, de aztán Marosvásárhelyről jöttek az iskolánkba tehetségkutató tanárok, ők „fedeztek fel”. Le kellett rajzolnunk a magyartanárnőnket, én egy profilt rajzoltam róla, ennek alapján meghívólevelet kaptam, hogy felvételizzek a képzőművészeti középiskolába. Azelőtt is nagyon szerettem rajzolni, úgyhogy könnyen átálltam. Így kezdődött. – Hogyan történt a pályaválasztása? Ingadozott, vagy határozottan tudta, hogy ez fogja az életét jelenteni? – Középiskola után határozottan ezen a pályán szerettem volna továbbmenni, de két évig nem vettek fel a képzőművészeti egyetemre, „kizsákmányolói” származásom miatt – ugyanis apámnak, Lenk Gyulának vendéglője-szállodája volt. Végül a Kolozsvári Tanárképző Főiskola képzőművészeti szakára felvételt nyertem, és ott diplomáztam rajztanárként 1963-ban. – Elegendőnek érezte a tanárképzőt a művészként való kiteljesedéshez? – Ez nehéz kérdés. Lehet rá igennel is, nemmel is válaszolni, mert azzal a komoly alappal, amit a középiskolában kaptunk olyan tanároktól, mint Bordy András, Nagy Pál, Barabás István és még sokan mások, jól lehetett építkezni a főiskolai képzéssel is, főleg, ha volt az embernek a tarsolyában. Különben én a rajztanítást tekintettem fő feladatomnak, szívvel-lélekkel csináltam, de a festés is nagyon fontos maradt számomra mindig, igyekeztem jelen lenni a képzőművészeti életben. Részt vettem a csoportos városi, megyei és nemzetközi kiállításokon, és egyéni kiállításaim is voltak. Néhány éve megjelentek képeim az interneten is, ezekről több neves galériától kaptam pozitív visszajelzést és kiállításra szóló meghívást is, ezek jóleső érzéssel töltöttek el. – Mikor és hol kezdett tanítani? Hogyan alakult tanári pályája? – 1963-ban Marosszent­ki­rály­ra kaptam kinevezést, egy év múlva férjemet követve Gyulakutára költöztem, 1964-től 1969-ig ott tanítottam. Ez alatt az idő alatt született a két gyermekem, Ida és Antal. A megyésítéskor, 1969-ben hazajöttünk Csíkszeredába. Itt egy évig a Pionírházban rajzkört vezettem, majd 1970-től nyugdíjazásomig a Petőfi Sándor Általános Iskolában tanítottam. Pályám során sokszor szembesültem azzal a téves felfogással, hogy a rajz – a zenével és a testneveléssel együtt – csak mellékes tantárgy, nem kell komolyan venni. Pedig már az ókori görögök is megfogalmazták a nevelés szellem–test–lélek harmóniájának fontosságát, amibe szorosan beletartozik az esztétikai nevelés is! Ebből nem engedtem. A gyermekekkel rajzversenyeken vettünk részt, és mindenhonnan hoztunk díjakat vagy dicsérő okleveleket. Ez azonnali visszajelzés volt. A későbbi, ami az igazi elégtételt jelentette, a régi diákjaim visszajelzése volt. Elmondták, hogy a rajzórán szerzett elméleti vagy gyakorlati tudásukat az életben is hasznosítani tudták. – Egyik interjújában azt nyilatkozta, hogy foglalkoztatja a zenei témák képi feldolgozása. Még mindig? Mit is jelent ez konkrétan? – Már gyermekkoromban megérintett a zene, diákéveimben is rendszeres koncertlátogató voltam. Nem ritka, hogy a különböző művészeti formák kölcsönhatással vannak egymásra, inspirációs forrást jelentenek egymás számára. Az 1980-as években késztetést éreztem arra, hogy a zenét képi formában is megfogalmazzam. Ez csak absztrakt módon, jelekkel, színfoltokkal lehetséges, ezáltal lehet megfogni a zene hangulatát, ritmusát. Ez nagyon izgalmas munka volt, számomra teljesen újszerű. Sokszor meghallgattam a nekem tetsző darabot, volt, hogy festés közben is szólt a zene. – Melyik a kedvenc műfaja, a kedvenc technikája? – Legszívesebben tájképet festek, főként akvarellel vagy pasztellel. Szeretem a táj szépségét, harmóniáját. Régen, gyakori kirándulásaink alkalmával legtöbbször vázlatoztam is, ezekből lettek később a tájképek. Az akvarellezés technikáját még diákkoromban szerettem meg, a hírneves akvarellista Bordy Andrástól tanultuk, lestük el. Ez a technika állt hozzám a legközelebb, és az is szempont volt, hogy ezt tudtam leginkább az otthoni „műtermemben” megvalósítani. Azért szívesen használom a vegyes technikát is. Portrét is szoktam rajzolni, de versillusztrációim is vannak, ezek többnyire tusrajzok, és teljesen más belső megközelítést igényelnek. – Hogyan telnek most a napjai? Mivel dolgozik? Hány gyermek, hány unoka van a családban? – Mostanában az időm felét a gyermekeimnél és a három unokámmal töltöm, így kevesebb idő jut a festésre, inkább csak a tervekig jutok – de ez is egy fontos része az alkotói folyamatnak. Abban reménykedem, hogy azért még össze tudok hozni egy kiállítást. – Van hiányérzete? – Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, mert amit a tanítással kapcsolatban fontosnak tartottam, azt elértem. Az alkotást illetően talán többet is kihozhattam volna magamból, jobban is kamatoztathattam volna a kapott tehetséget, de a nekem jutó szerepek közül a lehetőségekhez képest úgy érzem, nagyrészt megtettem, amit tehettem. Daczó Katalin