Balázs Miklós fényképész, vállalkozó Gyergyószentmiklóson született 1946. december 5-én és ma is szülővárosában él. Születésnapja apropóján a fotográfussá válásról, életútjáról faggattam a többszörösen díjazott fényképészt, a természet szerelmesét. [caption id="attachment_41223" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Berszán-Árus György[/caption] – Egyedüli gyermekként, iparoscsaládban születtem édesapám cipészmester, édesanyám varrónő volt, mindketten tősgyökeres gyergyóiak. A Salamon Ernő Gimnáziumban érettségiztem 1964-ben, és felvételiztem földrajz–biológia szakra, de sajnos nem sikerült. Nem vittek el katonának, így nagyon hamar a CEC-nél lettem könyvelő. Jó munkahely volt ez akkoriban, és jó közösség. Szinte észrevétlenül szerettem bele a fotózásba, valami varázsát láttam, habár a családban nem fényképezett addig senki. Megvettem az első fényképezőgépemet, elkezdtem fotózgatni, előbb csak családi, baráti emlékképeket, de aztán az igények nőttek. Kicseréltem a Smena 4-et, vettem egy komolyabb gépet, egy Zenitet, és kezdtem egyebeket is fotózgatni, tájképeket, virágokat, emlékképeket. Lassan-lassan tájolódtam a komolyabb fotózás felé. – Emlékszik arra a pillanatra, amikor először vett fényképezőgépet a kezébe? – Hát hogyne! Egyedüli gyermekként megengedhettem magamnak, hogy összegyűjtsek annyi pénzt, hogy vásároljak fényképezőgépet. Kezdetben beadtam a fotósoknak kidolgozásra, de aztán kezdett bezgetni, hogy hátha én is meg tudnám csinálni… Szakkönyveket hozattam Magyarországról, otthon berendeztem egy kicsi laboratóriumot magamnak, és én kezdtem előhívni a filmeket, kidolgozni a képeket. Ez már nagy eredmény, nagy varázs volt, így vált szép lassan szórakozásból hobbimmá vált a fényképezés. – Hogyan lett a hobbiból szakma? – Volt egy nagyon jó ismerősöm, Elekes Venci bácsi, a gyergyószentmiklósi műgyűjtő. Ő tudta, hogy én fotózok, sok reprót készítettem neki, és felhívta a figyelmemet, hogy a szövetkezetnél van hely és küldenek két személyt Gyergyóból Bukarestbe, technikumba, és javasolta, hogy elmenjek. Nekem akkor könyvelőként nagyon jó állásom volt, nagyon gondolkodtam. Aztán úgy döntöttem, hogy megyek Bukarestbe. Sikerült a felvételim és három évet Bukarestben töltöttem. Szép évek voltak. Jó osztályunk volt, 80 százalékban erdélyiek, magyarok voltunk Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Kolozsvárról… Egy ideig azután is tartottuk a kapcsolatot, de aztán a szövetkezetek felszámolódtak, a fotózás mint mesterség megszűnt vagy átalakult, ahogy jött a digitális világ, a kapcsolat is megszakadt. – 1974-ben, amikor elvégezte a technikumot, egyből a szövetkezeti állásba tért haza? – A Gyilkostó Szövetkezettel kötöttünk szerződést, oda kellett visszamenni, én is oda mentem, a stúdióba dolgozni és tulajdonképpen ezzel kezdődött a szakmai pályafutásom. Barátságban voltam Nagy P. Zoltánnal, ő hívott, hogy vegyek részt a fotóklub alakításában és együtt hoztuk létre a Hargita Fotóklubot Csíkszeredában. Nagy P. Zoltán volt az elnök, a tagokból Szakács V. Sándorra, és dr. Veress Albertre emlékszem hirtelen. Nagyon jó csapatot összehoztunk, szinte minden országos fotókiállításon részt vettünk, nemzetközi fotókiállításokról is díjakat hoztunk. Csíkszeredában nemzetközi kiállításokat szerveztünk… mozgalmas élet volt abban az időben. – A szövetkezetnél hányan voltak fotósok? – Heten, két váltásban. Magánfotós akkoriban csak egy volt Gyer­gyószentmiklóson, ő is már idős, Lőrinczi bácsi, így tulajdonképpen csaknem minden fotót a szövetkezet készített. – Milyen fotókat készítettek elsősorban? – Az igazolványképektől a portrékig, a családi képekig, a menyasszonyi képekig mindent mi készítettük. Ami stúdiófelvétel volt, a stúdióban készült, de volt két riporter fotósunk, akik terepre jártak, találkozókra, elsőáldozásra, ilyen helyekre. Tulajdonképpen mi végeztük a fotózást az egész Gyergyói-medencében az 1970–80-as években. Ha valaki komolyabb családi felvételt akart, Gyergyóban csináltatta meg annak idején. – A szövetkezeti fotózásnak hogy lett vége? – A szövetkezeti fotózásnak számomra az vetett véget, hogy megalakult a IUPS, az úgynevezett faipari gépgyártó vállalat, amelyik Csíkszeredából telepedett át Gyergyószentmiklósra 1977-ben, és az igazgató, aki régi ismerősöm volt, szólt, hogy nekik kellene egy jó fotós, egy műszaki fényképész. Akkor bizony sokat nem gondolkodtam. Akkora fizetéskülönbséget ajánlottak, hogy egyből döntöttem, hogy inkább oda megyek. Ez 1978-ban történt. S nemcsak a fizetés vonzott, gondoltam, tanulok egy új mesterséget, mert a műszaki fotózás megint csak másik mesterség, egy ága a fotózásnak, és attól arrafelé végig ott dolgoztam, 1994-ig. 1994-ben megszűnt a gyár, s elhatároztam, hogy magánipart váltok, így magánfényképészként dolgoztam egészen a nyugdíjazásomig. – Úgy tudom, volt ügyvezetője a gyilkostói csónakáztató cégnek is… – Igen, voltak ilyen-olyan kitérők. Tagja voltam a Naturland Alapítványnak, és kivettük a csónakáztatást 2000-ben koncesszióban, a jövedelemből takarítottuk a tavat és a környékét. Azóta is végezzük ezt, most már fizetett embereink vannak, de ott is tevékenykedem még egy-egy kicsit, amennyit tudok. Közben pedig jókedvemből fotózgatok, mert a Gyilkostónál van amit. – Hogyha be kellene sorolnia magát egy adott kategóriába, hogy eseményfotós, természetfotós, sajtófotós vagy épp műszaki fotós-e, mit mondana? Mi áll Önhöz a legközelebb? – Nehéz kérdés, mert mindent kipróbáltam: stúdiófotózást, sajtófotózást – hisz a Gyergyói Kisújság alakuláskor 3-4 évig nekik fotóztam –, de legszívesebben természetfotósnak tartanám magamat. Az, ami leginkább vonzott pályám kezdetén is, és most is: járom a természetet, fotózok, amíg lehet. A többit abbahagytam, de a természetfotózást soha! – Könnyen megbarátkozott a digitális fényképezéssel? – Nem mondhatnám, mert teljesen más a technikája. Az analóg fényképezés sokkal macerásabb volt, sokkal több elméleti ismeretet követelt, el egészen a vegyszerek ismeretéig. A digitális fényképezésnél ilyen nincs. A gép gyárilag mindent tud, be van állítva, csak a gombot kell megnyomnod. De nem mindegy, hogyan nézel bele a kamerába, mit látsz, mi jön ki belőle… A kompozícióra, a témára kell figyelni, mert én nem szeretek utólag beleavatkozni a képekbe. – A fényképészek nagy része szenvedélyes fényképezőgép-gyűjtő lesz és hosszasan tud értekezni a készülékekről, lencsékről, objektívekről… Hogy van Ön ezzel? – Én is nagy gyűjtő vagyok, 45 régi fényképezőgépem van, évtizedek óta gyűjtögetem. A legrégebbi két gép nem egészen százéves, a húszas években gyártották. Dobozos, egyszerű gépek. Szeptemberben a Tarisznyás Márton Múzeumban szervezett jubileumi kiállításomon ezeket is kiállítottam. – Mikor és mit fotózott legutóbb? – A gépet soha nem hagyom el, örökké nálam van. Legutóbb a múlt héten fotóztam. Van egy kis erdei házam Baktán, s ott mindig találok témát. – A múlt héten mi volt a téma? – Az első hó. Havazott vagy húsz centit, s az a friss hó nagyon megfogott… – Gyermekei, unokái? – Van egy fiam és egy lányom. A fiam informatikus, Budapesten él. A lányom Gyergyószárhegyen lakik és egy unokám is. Szép családunk van, jól vagyunk. Daczó Katalin