Ha valaki igazi felüdülést akar, legjobb, ha kisgyerek vagy nagyon idős ember társaságában tölt el néhány órát – erre gondoltam, miután a Csík­somlyó­ra vezető Szék útján lakó, ki­lencvennegyedik évében já­ró Tompos Erzsébetet meglá­to­gattuk. A nem mindennapi szövőnőre egyik szomszédasszonya, Geréb Gizella hívta fel figyelmünket. [caption id="attachment_51886" align="aligncenter" width="2600"] Tompos Erzsébet szövőszéke mellett. Dolgos élet Fotók: László F. Csaba[/caption] Erzsike néni és Anna, a majdnem hetvenéves lánya éppen fonalat tekert, amikor érkeztünk. „Mejjéknek való”, mondják, s mutatják is a gomolyákat, világosakat és színeseket. – Hát hogy tudjam ezeket elvetni? – kérdezi Erzsike néni, s miközben életéről, családjáról és munkájáról megfogalmazza magvas gondolatait, nehéz elhinni, hogy írástudatlan. Az Élet Márpedig Tompos Péterné, a gyimesbükki Berszán család kilencedik gyermeke egy napot sem járt – nem járhatott – iskolába. Bánkfalvára ment férjhez, a kollektívben dolgoztak, az ura pásztorkodott, de aztán elment Hídvégre, s egyedül hagyta a fiatalasszonyt a négy gyermekekkel. A bánkfalvi házacskát elvitte egy áradás, Erzsike néni pedig a városban keresett munkát, s kapott is a zsögödi termelőszövetkezetben, ahol a disznók mellé alkalmazták jó fizetésért és lakásért. Új társat talált, attól lett egy leánykája, de a kapcsolat alig két évet tartott. – Elváltunk, mert nem kellettek a nagyobb gyermekek – foglalja össze Erzsike néni dióhéjban. – Hát hogy vessek el négyet egyért? Vettem a másfél éves leánkát az ölömbe s eljöttem. S az Úristen rendelt egy jó helyet nekem, mert a gimnáziumnál igazán mennyországban voltam. Somlyón, a kórházzal szemben volt egy vén ház, omladozott, abban laktunk, onnat építettük ezt. Közben egy időre az apjuk is elvitte a gyermekeket, de hogy pontosan melyik évben mi történt, már nehéz kibogozni, és talán nem is lényeg. 14 év gimnáziumi takarítás után Erzsike néni nyugdíjba ment, de munkája amellett is, azután is bőven akadt. – Annyi munkanap nem volt egy hónapban, mint ahány házat takarítottam! – mondja Erzsike néni. – A kicsi leánkám is közben érettségizett, elment egyetemre, elvégezte a tanárit. Hál’ istennek, nem volt nekem nehéz. Ahogy az Isten megadta, hogy nekem munkahelyem került, nekem nem volt nehéz. Olyan nehéz nem volt, hogy bírhatatlan lett volna. Csak a hosszú betegség volt bírhatatlan. – Volt beteg? – Nagyon sokat. Kilenc esztendőt jártam a kórházakat, a doktorok kezeltek fiatalasszony koromban szívgyengeséggel. Most is a szívemre nagyon kell vigyázzak. Gyógyszert is szed, többek között Valeriánát, ami kimaradhatatlan, s mindennek jó, magyarázza. Még a Ceaușescu idejében kezdte szedni, akkoriban jó emberek hozták Magyarországról, de csak akkor vesz be belőle, amikor „lehetetlennek” érzi magát. A Munka Az egész házat Erzsike néni szőtteményei díszítik: rakottasok gyapjúból és bontott fonalakból, abroszok, falvédők, székpárnák, szőnyegek. – Mikor kezdett szőni? – faggatom. – Olyan édesanyám volt, hogy nekünk meg kellett mozdulni – válaszol. – Lehettem olyan 7-8 éves, mikor először az osztovátához ültem. Amikor jó idő van és lehet takarni, visznek a gyermekeim, menyek. Végig takartam a múlt nyáron es, s még a múlt héten es voltam. De amikor bent vagyok, mit csináljak? Nem vagyok képes ülni. Megzavarodik az ember, ha nem csinál semmit. Erzsike néni átszőtte az életet, szőtt Gyimesben, szőtt Bánkfalván, szőtt az Olt Szövetkezetnek, a Hargita Művészete Szövetkezetnek… Azt mondja, avval nevelte fel a gyermekeit és avval épített. Éjjel szőtt, nappal ment munkába. – Rakottast szőttem leginkább, de fogdosottakat is, négyesen fogdosva, nyolc nyüsttel, mikor mit kértek, ágyterítőket, abroszokat. A papírt elejembe tették, azt meg kellett tanuljam, meg kellett csináljam. Teljes analfabéta vagyok, de számolni tudtam. – Nem kívánta a gyermekeitől megtanulni az olvasást? – Kívántam biza, dehogynem kívántam, csak nem volt üdő. Nappal mentünk a mezőre s éjjel ültem le szőni. Tévét néz, „a híreket ő mondja nekünk”, teszi hozzá Anna lánya, megjegyezve, hogy szövés közben Erzsike néni ma is gyakran énekel, elsősorban szenténekeket, ahogyan gyermekkorukban is. Mutatja a nem mindennapi telefonos füzetet, nevek helyett beragasztott fotókkal. – Itt van mindenkinek a száma, ez a fiam, ez Pannika, ez Magdika… mindenkinek itt a képe. Felhívom a régeni testvéreimet es – magyarázza Tomposné. Tanulmányt érdemelne, milyen sajátosan bánt és bánik Erzsike néni a színekkel, a mintákkal, az anyagokkal. Átalakít, felhasznál, gyapotból sző rakottast gyapjú helyett, turkálóban vesz kötött darabokat, kibontja és saját ízlésére alakítja. – Hogy tudjam elvetni?– kérdezi ismét. – Megszövöm, rajta tapodom, amikor úgy van, elvetem. Látja, erről, úgy érzem, hogy olyan igazi jó mejjék, kár lenne érte, hogy megsemmisüljön. Bár nekem már nem nagyon kell, mert nekem igazán annyi van, hogy két leányt es férjhez adhatnék… Igaz, most úgy érzem, hogyha ezeket felszövöm, akkor lehet, hogy nem teszek többet fel. [caption id="attachment_51889" align="aligncenter" width="2600"] Életet adó fonal[/caption] Csendélet – Tudja-e, olyan szép az öregkor, de olyan nehéz! Valamikor azt mondtam, a jó Isten éltessen sokáig, de most már nem mondom, mert most már tudom, milyen is volt valamikor, hogy volt… Most hamar kimegy a fejemből minden, aztán visszajő… – Minek örül Erzsike néni? – Nekem mindenben örömem van, ahol a jót látom – csak a rosszat ne lássam. Annyi nehézség ért az életen keresztül. Igaz, hogy a Jóisten, ha nyulat ad, bokrot es ad. Ha életet ad, ad türelmet is. Hála a Jóistennek, hogy még magamot el tudom rendezni. Megfőzöm az ételt s a gyermekeim jóízűen megeszik. Látogató gyakran akad a Szék úti házban: egy fia meghalt, de Erzsike néni két fia és két lánya a közelben, Csíkszeredában és a környéken él. Tizenegy unoka, csaknem tucatnyi dédunoka és egyre több ükunoka keresi fel. – Sosem vagyok egyedül. Jönnek a szomszédok is gyakran. Van egy kicsi tyúkom is, az örökké jő bé. Csirkekorában valaki hozzárúgott, szegénynek eltörött a keresztcsontja, béhoztam, megkúráltam. Karácsony napján megtojósodott, az osztováta alatt telelt. Most jövöget bé, mond nekem s én es neki… Az a legnagyobb baj, ha az ember elhagyja magát. Mert akkor az el van hagyva. Nehéz felépülni. Daczó Katalin