Párhuzamosok Hullámvonalban kanyargó mederben folyt kedvem a világ egy szegletében, nád, tüskebokrok minden oldalon, csöpp vigasz, hogy eget se láthatok. A héten csodaszarvas volt ebédre, most aranyhallal böjtölnék, ha végre megkapnám mindhárom zavaros óhaj másolatát, s ez a ficánkoló hal elterülne gyomromban csöndesen. Néma az éj, mint az isten velem. Megáll a Hold egy órára az égen értem, ez megesik olykor, de rég nem érdem, és csüng, mint a békaleány csókja, vagy a nagyságán a trehány róka, esküszöm cifra életemre, mely zörög, s úgy tesz, mintha énekelne, jótét helyébe téged várlak és ha gömbölyded létemen volna rés, belevernélek éknek, majd feszítsél, ha gyarapodsz, eltörök, de teríts szét, ha odadobsz friss trágyának a földre. Éled a szél. Talán te állsz mögötte. Ülj ide mellém most régi barátom, hoztam az árnyékom, s hoztam egy kiflit – törjél belőle, és szórj a kutyáknak, majd láss neki te is, csámcsogjunk együtt. Szívesen nézek a Nap közepébe, egy idő után nem zavar a széle – honnan is tudhatnám, hol a sötétség eleje, vége, fénylő kiflivég a kutyám belében kihuny. Az én időm lehull a lapról, ácsorog azon a sarkon, hol Bolyai főbe vágta Euklidészt, görbe utakra terelve az észt, és az egyenest. Leülhetek. Mert bennem van az ország. Inkább akarom, mint értem a szót – fordulok, hogy lássam ától az Ót, majd fölállok, és eszem valamit.   Móni tükörországban Az a hang, amivel szólnál, nem is zaj, a test beszéde, tyúk lesi a rókát szép-e, nyúl oson a juhakolnál, mégsem hang, amivel szólnál, szembeköp a tükröd szépe. A szerelem, amin rágódsz, mint egy tavaszba zárt pincsi, rózsaszín, mert soha nincs itt, feküdj alá, és belátod: Móni festi Leonardót, meg amor omnia Vincit.   Bármi határán Hiába telt el már annyi idő, ugyanabban a zé, iksz, ipszilon térben, mégsem lehet piros cipőm nyoma falamon búsuló ikon. Egy hűlt hely elmúlt napjaiba zárt legjobb változat, két bármi határán megpihen, bal keze, lába talál fogást, utat, jobb keze, lába árván fityeg, egy huzatos kamrában csüngő kolbász türelmével, majd meggyanítva egy szűk lehetőség bármitől függő kedvét, átsimul a térből a síkba.   Egy pohár vörösbor Szólítsatok fáradtságnak, közönynek, halkan köszönjetek, csöndesen húzd el a függönyt mögöttem, üvölt a fény, én saját zsebemből vettem sötétebb leplet az éjnél. A szeles, esős átmenet után látod, mire képes egy csillag... Nem volt kellemetlen este, egy csók előtti pohár vörösbor lehetne, mitől ilyen-olyanok, vagy csupán hasonlók maradhatunk. A cipőnkben, az úrban. Mindenütt ilyen cipőben járnak, negyven-egy- néhányas és plusz-mínusz valamennyi, malmodnak nincsen köve, mégis járni kell, mint két vállra dőlt bogár az égen, összekaparva ösvényeink, hogy ott legyünk rögtön, fehér lóerős géppel nélküled, te jó ég, hány ága nő egy égig érő famagnak értem? A konc szomorú lerágva, de mégis lerágtam bátyáim meséit, és lábaikat a negyven-egynéhányas csizmáik negyvenvalahányban, ez az én kis háromlábú századom vérmértéke. Számolva, számolatlan. Most, hogy kifakadtam, kaszás kezén hólyag voltam, délelőtti napom hullámzó részecskéin alvadok, és jobb híján két Planck-csomag közé lesek, hol a semmi sem kong magában, hisz nincs ott, ahol nem lehet, egyéb hatalom lézeng a csomagközi térben, valahogy úgy viszonyul hozzánk, mint King Kong a lányhoz, ha az egészet befogjuk egy tekintettel, talán ilyen lehetne minden délután átugorni a mostvagysohán, meg a lóverseny két csodaparipája közti táv rugalmassága, ha mindkét táltost, s az időt kivonjuk belőle. Aztán majd örökre egyre megy, és belenyugszom minden esőbe, szélbe.   Vágy Milyen meglepő, hogy eljöttél értem, sötét van, nézd el, de nem hívhatok Napot minden alkalomra. Beszéltem Jánossal, azt mondta, semmit a szemnek. Kihull az emlékezetből, elolvad a tanmesék árnyékában, lesózott halak kopoltyújából párologhat, a kívánság utáni csöndbe mormolt szófajokban oldalog, sosem itt vagy balra lent, kevés a létrafok oda, sok az eséshez. Ha lesz, lehet – maga a világ sem foghatná be.   A tér kövei mind Leültem fütyörészni egy szárazabb padra, nemrég zápor söpört végig a városon – az égbolt: madarak, színek maradéka, átmosott tüll a langyos levegő, láttam a széleken gőzölög a széna. Egy pár kaviccsal arrébb, hol a lábam volt, a bal, halványult a sötétebb folt, egyre hasonlóbb, egyre azonosabb, mint a tér kövei mind, beszőtték a hangyák léptei, bolond kis rovarok, ez elmegy, az visszatér. Csak néhány perc, aztán nyomban lehull az este, jött a pillanat, mikor teret keresne a kéz, amíg a fények kigyúlnak, míg unszol a kimért sötétség örvendjünk, mert így van, meg úgy van. Fölálltam, és már nem tudom, mit is fütyültem, már nyíltak a lépteim a tér kövein, majd kigyúltak a lámpák, mind engem kerestek, halkan eleredt ismét az eső, és kezemből apró kis cseppek hulltak.   Teher Amikor utoljára jártunk kinn a mennyekben, otthagytunk minden istenit. Mintha tehertől szabadulna az ember, ám bánja már, de mit tehet, csak rálegyint, az istenit! Amikor először jártunk lenn a pokolban, mi voltunk a legolcsóbb árucikk. Százával, vettünk magunkból, ama teher fejében, mit elhagytunk, ők majd rendezik. És megszokott helyünkön számba vettünk mindent, és láttuk: 1 x 1 az 1. Máskor talán jobban megfontoljuk, merre bóklászunk.   Evolúció „Más is kell az élethez. Amint tudod, én játszom.” M. Duras: Naphosszat a fákon Emdürányi időket töltöttem a fákon, gyermek voltam, még nem hagytam el annak szokásait, tiszta ruhámra macskaméz tapadt, kis ágak, tollak és kéregdarabok hulltak rá, és minden egyéb, ami egy fán megtalálható, mászkáltam az ágak között, macska- mozdulattal, melyet szívesen vállal bármely végtag a testen, soha nem estem a föld közelébe, könnyű voltam, és könnyűnek talált az ág is, onnan más volt az udvar, és más a város, ahogy más, persze, a földről is a fák lombkoronája, mikor végre lejöttem, apám várt néha, és szólt mosolyogva: „fölmész úri gyerekként, lejössz, mint emberszabású”, és nevettünk ezen, ágak, levelek, tollak hulltak rólam a jó nevetéstől, aztán fölmászott ő is egy magasabb fára, égig érő famagból kikelőre, várok szólni mosolyogva.