borús égbolt
Szolimán Ervin esete a körömvágóval
A Bukarestből Fogarasra tartó vonat fülkéje tele, ráadásul – restellem, biztos a fáradtság miatt – már első látásra ellenszenves utastársakkal osztozom az ülepfényű üléseken: egy illedelmességével tüntető egyetemista, egy bíborfejű pátriárka hat különböző, gondosan mellénye zsebébe készített golyóstollal, meg egy harmincas évei végén járó, nőies hízásnak indult férfi, abból a fajtából, aki meggyőződéssel hiszi, hogy ha a tinik feszülős farmerébe, kitűrt nyelvű edzőcipőjébe és bordás füssdzsekijébe préseli magát, az javít az első két premisszán. Ebben a felállásban nem volt kedvem társalogni, s mivel mozgó járművön hamarabb ájulok el, minthogy aludni tudnék, felütöttem a 32. oldalon abbahagyott könyvemet. Ne szaladjunk előre, csak aláfestésként mondom, hogy Szinaján még a 34. oldalnál tartottam, ráadásul a végigkérődzött kettőből sem emlékeztem semmire. Nem tudom, született-e tanulmány a vonatfütty és a kommunikációs inger közötti összefüggésről, de nyugodtan születhetne: ahogy megzökkent a szerelvény, mindenki előkapta a telefonját. A pátriárka biztosította a feleségét, hogy ugyanolyan jól van, mint ezelőtt fél órával, az egyetemista felhívta az anyját, hogy beválasztották a diákszenátusba, vagy mibe, a velem szemben fészkelődő szűkfarmeres pedig egy hölgyet hívott, hogy a csarnok, amiről szó volt, kiadó 250 euróért. Hát akkor legyen 200. Ebből a beszélgetésből derült ki a neve is: Szolimán Ervin. A kalauz vizitje legalább véget vetett a távbeszélőversenynek, de így a déliek minden közvetlenségével megáldott utastársaimról Ploieşti-ig már többet tudtam, mint néhány távolabbi unokatesómról. A pátriárka kínos részletességgel arról mesélt, hogy miként szerzett ügyesen veteránigazolványt, és ezzel mennyit spórol a vonatjegyen. A dicsőséges szultán árnyéka arról értekezett, hogy nem éri meg az üzlet, pedig szállít folyamon és közúton, használt autókat hoz Hollandiából, sőt a politikába is belekóstolt, de csak veszítenivalója volt azzal is. Az egyetemista legalább bárgyú mosollyal elaludt, biztos arról álmodott, hogy viheti a folyosón a dékán aktatáskáját. Ekkor Szolimán meglepő kérdést szegezett a pátriárkának: tudja-e, hol volt ő ezelőtt pár nappal? Nem tudja, hát persze: Székelyudvarhelyen! A pátriárka nem tudta, hol van Székelyudvarhely, de annyit igen, hogy jó helyen nem lehet. Szolimán skiccelt még egy rövid biográfiát, mely szerint ő tatár nemzetiségű, a felmenőit Techirghiol környékén telepítették le, hogy mindjárt visszakanyarodjon Székelyudvarhelyhez: ahol világlátott emberként olyan rosszul érezte magát, mint még sehol. Merthogy ott rosszaságból (sic!) senki sem akart beszélni vele. Például egy kereskedésben körömcsipeszt szeretett volna vásárolni, mert a sajátját otthon felejtette – ehelyett vállvonogatást kapott. Egy cukrászdában megkérte az eladót, ajánlja neki a legjobb süteményt – itt sem értették, amire dühében kiabálni kezdett, ekkor viszont kidobták.
– Tűrhetetlen, hogy itt, AZ ÉN ORSZÁGOMBAN ne tudjak körmöt vágni. Rosszak azok, velejükig, túl sokat engedtünk meg nekik – summázott a pátriárkának.
Ami visszatartott attól, hogy beavatkozzam a társalgásba, az volt, hogy Szolimánon láttam: meggyőződése, hogy rosszindulatból nem szolgálták ki a kárörvendő udvarhelyiek, nem pedig azért, mert nem értették meg, hogy mit szeretne. Van jó példám rá, hogy a magyar anyanyelvű gyermekek miért vannak csapdában a román nyelv elsajátításával, azaz a rendszer miért pont az ellenkezőjét csikarja ki belőlük perverz kontraproduktivitással, de hiába hozakodtamn volna elő vele, ismét megszólalt a tatár telefonja. A felesége volt, eléggé kétségbeesetten, hogy Székelyudvarhelyen van, és nem találja a Segesvár felé vezető utat. A következő húsz percben ezért Szolimán utasításokat adott a GPS-készülék bekapcsolásának módjáról, térképet töltött le az internetről, amelyet MMS-ben továbbküldött az asszonynak, mindenfélének elmondta, amiért képtelen tájékozódni, csak az egyetlen kézenfekvő megoldást nem ajánlotta: hogy húzzon le, és kérdezzen meg valakit. Végül nem bírtam tovább, elkértem a telefont, megkérdeztem az asszonykát, hogy épp mit lát maga körül, majd néhány jobbra-balrával kitávirányítottam a székelyudvarhelyi betondzsungelből. Szoli-
mán elkerekedett szemmel nézett:
– Te odavalósi vagy?
Nyeltem egyet, és megtagadtam a szülővárosomat:
– Aha.
– És hogy tudsz ott élni?
– Elég jól. Van egy cukrászdám...
S azzal leszálltam Brassóban. A dolog azért elgondolkodtatott. Az iparos csak egy körömvágó csipeszt és egy szelet Fekete-erdő tortát szeretett volna, de képtelenek voltunk megérteni. Azt viszont elvárjuk, hogy ő értse meg az autonómia-tervezetet. Elég képmutató helyzet. Mint sok minden más is itt, az ő országában…
Burus János Botond
