(Folytatás múlt heti lapszámunkból)

Csendben ebédeltek. Mátyás Rebeka elpakolt az asztalról mindent, elmosogatott, majd leült pihenni.
„Anyám! Döntöttem, nem hagyom annyiba’ a dolgot. Emlékszik édesapám testvérére, Terkó nénémre? Máréfalvára ment férjhez. Egyszer itt is járt nálunk.” „Igen, meghalt szegény, még apád előtt. Mit akarsz vele?” „Akkor arra emlékszik-e édesanyám, amit mesélt, arról, hogy egy gyergyói vagy csíki faluban miképp találta meg a tolvajokat a gazda? Két tehenét kötötték el…”
Rebeka felpattant, mint akit darázs csípett meg. „Jaj, jaj! Mentsen meg attól az Isten! Még a fejedből is verd ki ezt a szörnyűséget! Nehogy nekem fekete böjtöt fogadj! Nem volt a tegnapi olyan nagy dolog. Meggyó­gyult már a karom. A fehérpofájú nélkül is megleszünk valahogy. Ne foglalkozz te ilyen dolgokkal, mert balul üthet ki. Ellened is fordulhat minden! Uram irgalmazz, és segíts rajtunk!” Antal hosszú hallgatás után válaszolt: „Nem úgy van az, édesanyám! Nem úgy van az! Ha egyszer valaki megtette, akkor megteszi holnap is, holnapután is. Azt látva, hogy nem teszünk semmit, miért is ne jönne vissza. Kedvére prédálhat. Leszúrta a fehérpofájút. Nyomait követtem a hátsó kerítésig. Azon túl a hó mindent betakart. Nyomát veszítettem. Most minden háznál nézzem meg, hogy vágtak-e juhot a tegnap? S ha igen, mutassák meg a bundáját? Ellenségemmé tenném az egész falu népét, mert így mindenkit meggyanúsítanék. Azt teszem, amit Terkó néném mondott. Akkor elmesélt mindent, töviről hegyire, úgy emlékszem rá, mintha csak az előbb hallottam volna. Kilenc egymás utáni pénteken böjtöt ülök. Enni nem eszem, inni nem iszom, egy falatot, egy cseppet sem, napkeltétől napnyugtáig, sötéttől sötétig. Az állatok sem kapnak sem enni, sem inni aznap. Egész álló pénteken ünnepi ruhában itt ülök az asztalnál. Nem teszek mást, csak imádkozom, és arra gondolok, hogy a tettes kerüljön elő, bűnhődjön azért, amit csinált.”

Mátyás Rebeka csendben hallgatta fiát. Szeméből könnycseppek gördültek alá mindkét arcán. Többször keresztet vetett, olykor kezeit széttárva kérdezte: „Miért? Miért teszed ezt, fiam? Istenem, segíts meg!”
Mátyás Antal folytatta: „Arra kérem szépen édesanyámat, hogy ezután minden pénteken, amíg böjtöt ülök, költözzön Róza nénémékhez, az ősbe. Mondja el nekik, mi történt. Jámbor, jóravaló emberek, megértik és befogadják.” Mátyás Rebeka leült a kályha melletti kicsi székre, karba tett kézzel előregörnyedt, úgy sírt. „Isten őrizz, ha valami bajod lesz s elveszítelek, akkor nem marad senkim ezen a világon! Ne tedd velem ezt, fiam! Kicsi fiam! Ne tedd ezt!”
„Milyen bajom eshet, drága jó édesanyám? Egész nap itthon fogok ülni az asztal mellett. Ki sem lépek a házból. Hát milyen bajom eshet? Mondja meg, milyen bajom…”
„Azt nem tudom, kicsi Antika, azt én nem tudom; de érzem, hogy egy másik világba akarsz belépni. Az a világ pedig nem olyan, mint ez. Az a világ olyan, mint a mocsár. Látod az ösvényt, azt hiszed, kemény földre lépsz, de amikor rálépsz, akkor mégis elsüllyedsz. Utoljára kérlek, kicsi fiam, ne tedd ezt!” Mátyás Antal csodálkozva nézett anyjára. Felállt az asztal mellől, és csak annyit mondott: „Muszáj!”
Felvette kabátját, kucsmáját fejére nyomta, kilépett a házból. Mátyás Rebeka csütörtök délután átment az ősbe, néhai férje szülőházába, két napra. Sógorasszonya s annak férje szívesen fogadták. Elmesélte az utóbbi napokban történteket. „Akkor jössz, amikor akarsz. Nektek itt még jussotok van szegény urad után. S ha nem lenne, akkor is szívesen látunk téged bármikor, csak a dolgaitok jó irányba igazodjanak!”, mondta Róza Mátyás Rebekának, s tüzet rakott a tisztaszobában.
Böjtelő havának tizenegyedik napján, pénteken, Mátyás Antal hajnal előtt, ünneplőruhában, fényesre takarított csizmában már a konyhaasztalnál ült. Mindkét könyökét az asztal lapjára támasztva, kezeit összekulcsolva kinézett az ablakon. Nem látott semmit, mert kint sötét volt. Bent csak a kályhában égő tűz pattogott időnként. Kényelmetlenül érezte magát ünneplőruhájában. Nyakát szorította az ing, lábujjait nyomta a csizma, derékban szűk volt a nadrág. Próbált nem figyelni ezekre, de nem sok sikerrel. „Uram, Atyám, kérlek, hallgass meg! Kérlek, mutasd meg nekem a tolvajt! Kérlek, büntesd meg azért, amit tett! Kérlek, hallgass meg! Kérlek, ne fordulj el tőlem! Kérlek, kérlek!...”
Közben pirkadni kezdett, derengett a csűr körvonala. Lassan mindent elöntött a fény. Antal figyelt, de nem változott semmi. Délelőtt az állatok egyre hangosabban követelték az élelmet. Láncát zörgetve a tehén bőgött, szárnyaikat csapkodva, hangosan károgtak a tyúkok. A juhok éles hangon bégettek, a karám egyik sarkából a másikba rohangáltak, míg mindkét süldő visítva rúgkapált a disznópajtában. Halk kaparás az ajtón, majd nyávogás jelezte, hogy a macska is kéri jussát. Többen megálltak az úton, benéztek az udvarra, aztán továbbmentek. Délután Antal csalódottan belefásult az egy helyben való ülésbe. Hiába ismételte imáját, nem történt semmi. Amikor olyan sötét lett, hogy a csűr sem látszott, felállt. Sietve átöltözött, majd enni és inni adott az állatoknak.

(Folytatjuk)