A kilencvenes évek elején Burgenlandban barangoltam újdonsült ismerősöm kalauzolásával. Vendéglátóm megmutatta a tartomány pár településének jellegzetességeit, nevezetességeit, és elejtett egy számomra akkor értelmezhetetlen mondatot: a régi, hagyományos épületek jogszabályi védelmet élveznek, a műemlékvédelmi hatóság az eredeti állapot megőrzésére kényszeríti a tulajdonosokat. A rohamosan változó világban azonban egyre inkább nyűgnek bizonyultak a tulajdonosoknak a régi, a kor divatjának és kényelmi igényeinek nem megfelelő épületek, s mivel lebontani, átépíteni nem lehetett őket, inkább hagyták lerohadni, összeomlani. Nálunk nem annyira szigorúak a szabályok, vagy ha igen, könnyedén átsiklunk rajtuk, mondván, hogy „az én pénzemen olyan épületet emelek, amilyet akarok”. Legalábbis erre vall a hirtelen beépített, divatos, városközeli új településrészek képe. Köllő Miklós műépítész korábban lapunkban közölt, Mesélem a házam című sorozatában próbálta felhívni az olvasó figyelmét a hagyományos népi építészet értékei­re, a kultúrtáj megőrzésének szükségességére, illetve arra, hogy miként lehet közös nevezőre hozni a hagyomány megőrzésének imperatívuszát és a korszerű életvitel iránti igény kényszerét. Sorozata hasonló címen kötetben is megjelent, s e munkának szerves folytatása a témát elmélyültebben taglaló új kiadványa: a Hargita Népe Kiadó gondozásában megjelent Öreg házak új élete című könyv. A szerző bemutatja az örökség teher és felelősség kettős voltát, és megoldást kínál az olvasónak a látszólagos ellentmondás feloldására, választ adva arra a kérdésre, hogy hogyan építsünk hagyományőrző, de kortárs házat Székelyföldön. Véleménye szerint a tájra támaszkodva, egyszerű, jól tervezett építészettel is lehet szépet alkotni. A szerző hangsúlyozza, hogy a hagyományos székely népi építészet jellegzetességét nem a forma, hanem a mögötte lévő törvényszerűségek összessége adja. Hogy miként alakul településeink képe? Érdemes megszívlelni a szerző figyelmeztetését: „A kulturális örökség akár egyetlen oda nem illő épület vizuális szennyezés általi pusztításáért a felelősség a várostervezők és a közhivatalnokok (különösen a főépítész), ugyanúgy a tervezők, az építtetők és az építők lelkiismeretét terheli. De a jó közösségét is, hogy nem volt képes megakadályozni a dúlást.” Olvassuk el a könyvet, szívleljük meg a benne foglaltakat, hogy ne jussunk oda, mint a burgenlandi települések bő harminc esztendővel ezelőtt.