borús égbolt
szórványos felhőzet
kevés felhő
Szezonok és fazonok
Bort a kólával, szezont a fazonnal ne keverje! Legfeljebb akkor, ha már minden mindennel összekeveredett és a „koktéljával” valamelyest mégiscsak javíthat a helyzeten. Ehhez hasonló keveredésbe keveredett a székely zászló Hargita megyében. Egy történelmi régió lobogója egy mesterségesen szerkesztett közigazgatási egység zászlaja lett egy olyan időszakban, amikor az ellene indított hajtóvadászat áldozatainak menedékéül szolgálhatott. Gyűlölködésre fazonált szezon hurcolttá szezonált fazonjai érdekében.
Összekeveredett a megyezászló és a székely zászló: a megyei tanács bejáratánál még megyezászló volt, kicsit arrébb, a főtéren lobogva már székely zászló. Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Pontosabban: míg nem száműzték őket.
A megyei tanács tegnapi ülésének egyetlen napirendi pontja volt, de a vita majdnem egy órán át tartott. Mégsem volt unalmas, mert valami nagyon elemiből valami nagyon szerteágazó, de tanulságos civakodás kerekedett.
Az RMDSZ azzal érvelt, hogy a székely zászlók kifüggesztése miatt jogilag meghurcolt polgármesterek, intézményvezetők számára valós védelmet jelentett a székely zászló megyezászlóvá minősítése. Senki sem tagadta: ha nem így lett volna, más zászlót fogadtak volna el. Ez tehát egy védekezési fricska volt, ami egy darabig működött, de végérvényesen nem vált be.
Ilyen megközelítésből az ellenzék jöhet ki erkölcsi győztesként, amely már akkor megmondta. Mert valóban: a székely zászló minden megye, sőt az egész világban szétszóródott székelységnek a szimbóluma, amelyet nem sajátíthat ki semmilyen önkormányzat, intézmény, szervezet.
A prókra és a kontrákra egyetlen román felszólaló, Ion Proca reagált. Az ő – amúgy nagyon is emberséges, de a realitás ingoványában megfeneklő – hozzászólása azért volt érdekes, mert a nyájas szemlélőt éppen a felvetésének képtelensége vezeti el legkönnyebben ahhoz a ponthoz, ami megmutatja, hogy min kellene a leghangosabban vitatkoznunk. A nemzeti-liberális tanácsos a normalitásból kiindulva jegyezte meg, hogy ha már megyezászlóról van szó, akkor a megye összes egyházának adhatna egyet-egyet megőrzésre a tanács. És ha racionálisan tekintünk a kérdésre, valóban: az ortodox egyház is őrizhetne egy megyezászlót, hiszen a megyében annyi ortodox felekezetű él, amennyi református, és kétszer annyi, mint unitárius. A kutya viszont éppen ide van elásva: a jelenséghez nem a racionalitás, nem a normalitás ösvénye vezetett.
Haragudhatunk azokra, akik elfogadták a székely zászlót megyezászlónak akkor, amikor ez meghurcolt székelyeknek jelentett mentőövet? Véleményem szerint nem. A józan törvénykezések, a tisztelettudás és a megbecsülés szezonjában más fazonú zászlónk lenne. Senki nem erőltette volna a kék-aranyat megyezászlónak, és senkit sem hurcoltak volna meg a kék-arany székely zászló kifüggesztéséért. És ma is ott loboghatna az az ártatlan zászló Csíkszereda főterén, a megyei tanács tetején vagy éppen bármelyik polgármesteri hivatal homlokzatán, mondjuk a Községháza-felirat fölött. Csak hát ez egy ilyen visszásra fazonált szezon!
Most itt vagyunk valahol, a céljaink felé vezető úton egy kilométerkőnél leparkolva. Nincs útelágazás, mondhatunk mi egyet és ők mást, de csakis együtt folytathatjuk az utunkat: tovább, előre. Előre, amíg Bukarestben érdemleges döntés születik a nemzeti szimbólumok használatáról, és előre, amíg Brüsszelnek, Washingtonnak, a világnak feltűnik, hogy valamilyen formában valamilyen dolog még sincs rendben ezzel a romániai kisebbségvédelemmel, ha a székely zászló nem Bukarestben, hanem Budapesten, a magyar parlament épületén lobog.
Kovács Hont Imre
