Szeretteink arca
Azt hisszük, soha nem fogjuk elfeledni, ha kicsit behunyjuk a szemünk, magunk elé idézzük a gödröcskét a szája szögletében, a mosolyát, a ráncokat a homlokán, a mozdulatot, amivel megsimította a bajszát, megigazította a szemüvegét, elszabadult hajtincsét, fejkendőjét. Látni fogjuk örökké, hiszen oly sokszor láttuk az élet minden helyzetében, ismerjük Őt; a férjünk, a feleségünk, a társunk, a barátunk, az apánk, az anyánk volt, nagyon közeli, nagyon kedves. Aztán telnek az évek, és azon vesszük észre magunkat, hogy megfakultak az emlékek, s ha behunyt szemmel az ARCOT akarjuk magunk elé képzelni, leginkább sokat lapozott fényképalbumunk egyik szereplőjeként villan fel, abba a mozdulatba márványul bele, amelyben a fényképész, a család barátja, vagy éppen a kisunoka az okostelefonnal lekapta, ha a digitális fénykép eljutott az albumig. De a digitális fénykép nem mindig jut el, a kisunoka ritkán fotózza a tatát-mamát, s bár szinte mindenkinek kéznél van valamilyen kattogtatója, általában eseményt fotóz-filmez vele, a születésnapi gyertyafújást, az ötvenéves találkozót, a szomszéd gyerek keresztelőjét, a jégverést, a kigyomlált veteményt, a szépen terített asztalt, egy külföldi út vagy egy hétvégi kirándulás hangulatos perceit, hogy legyen, amit feltenni a fészbukra. Aztán amikor becsukódik az ajtó, amikor hirtelen véget ér egy élet, és örökre elmegy az, aki addig mindennap, jóban-rosszban velünk volt, kétségbeesetten keresni kezdjük a portréját, ami nem buletinkép, amin nem hunyorog, amin önmaga, a kép, amit mi magunk is szeretnénk megőrizni róla, és megmutatni másoknak is, netán a gyászjelentőre feltenni, vagy a lezárt koporsó mellé felállítani. Akkor omlik ránk hirtelen minden, és úgy érezzük, hogy nem néztünk elég sokszor vele szembe, nem figyeltünk rá, nem fotóztuk eleget, és ha végül egy csoportképen, családi-baráti körben megkönnyebbülten felfedezzük az arcát, mintha megnyugtatóan nézne ránk, azt sugallva, ez ő igazán, ezt őrizzük meg, mert ezek voltak a szép napjai.
Daczó Katalin