A ló volt egykor az ember legmegbízhatóbb társa, az ember együtt élt a lóval jóban-rosszban, tragédia volt az elvesztése, ezért kopik el a gyimesi legény csizmája: „Elvesztettem kis pej lovam a gyimesi zöld erdőben, / Elkopott a csizmám sarka a nagy hosszas keresésben.”(Kányádi Sándor írta meg korunkban a lókeresés legnagyobb versét: Fától fáig.) A gyimesi csángók folyója a Tatros. Azt szólítják meg, attól félnek, ha árad, s arra tekintenek olyan babonás tisztelettel, mint Amerikában a Mississippire, Dél-Amerikában az Amazonasra, Afrikában a Nílusra. Nem csoda, mert a rendkívül keskeny hegyszorosban a Tatros az úr. Így is énekelnek róla: Tatros partján nem szabad elaludni, Mert a Tatros ki-kiszokott áradni, Most is olyan szeretőmet vitte el, Amíg élek, soha nem felejtem el. A remekmű a második szakaszban mond igazat, abból lehet megtudni, hogy a Tatros csak misztérium, a kedves lett hűtlen, ami a szerelem nyelvén rosszabb az árvíznél: Kicsi madár mind megette a meggyet, Életemben nem szerettem csak egyet, Azt az egyet verje meg a teremtő, Mert nem volt az igaz szívű szerető. Gyimes archaikus zenéje, népviselete, hagyományőrzése miatt vált híressé az egész magyar nyelvterületen, Zerkula János népzenész és Regina felesége az ütőgardonyával még éltükben legendává váltak, s csak tőlük közel harminc táncfajtát jegyeztek fel a folkloristák. A tánc legalább olyan fontos kommunikációs eszközük, mint a nyelv. Népviseletükre hatott a románoké, ugyanakkor ősmagyar motívumokat őriztek meg. A keskeny völgy lakóinak csángó tudatuk van, kívülállónak érzik, nevezik magukat, holott nagyszerű székelyek, Csíkból szállingóztak föl a keskeny völgybe; kivételes értéke a magyar nemzetközösségnek ez a néhány ezer ember. Az otthon maradottak bánata sokszor nagyobb, mint azoké, akik útra keltek. A vándorokat, a menekülőket lefoglalja az út sok baja, bonyodalma, de akik otthon maradtak, azokat szúként őröli a bú: Felmegyek a hegyre, Lenézek a völgybe, Lenézek a völgybe. Ott látom a babám, Ott látom a babám, Tiszta feketébe’ Lovát vasaltatja, Hosszú, hosszú Útra készül, Mégsem jön el hozzám Az a kutya betyár Búcsúcsókot kérni. A leghevesebb izzás nem a bujdosásból, nem az élethelyzetekből, hanem a szerelemből áramlik megállíthatatlanul. A szerelem a népdalok télen-nyáron virágzó, örökzöld, zengő fája. A népdal, akárcsak a tiloló a kenderből, kitisztítja a nyelv darabos törmelékeit, nem marad más abban, csak a selymes, lengő ragyogás. A szerelmi dalokban megváltozik a szavak vegyjele, fajsúlya. Az egyik felcsíki ének szerelemvallomása nyelvi szépségében odahelyezhető a világirodalom bármelyik remekműve mellé, vetekszik Tatjana levelével az Anyeginből, a Portugál levelekkel, a Levél-áriával a Toscából: Barna kislány, ha te tudnád, amit én, Milyen igazságos, hű szeretőd vagyok én, Olyan igazságos, mint a fényes holdsugár, Amely köröskörül az ég alatt jár. Három jelző és egy hasonlat. S benne van ember és kozmosz. Folytatjuk Hegedűs Imre János