borús égbolt
havazás
Suszterkávé
Kinek magányos szertartás, kinek alkalmankénti szükséglet, kinek függőség a minden reggeli kávéivás. Napközben aztán újra csak szertartás, amennyiben baráti találkozások, üzleti tárgyalások, egyáltalán mindenféle társas lét protokollja, nemegyszer ürügye a kávéval való kínálás, az együtt kávézás. Isszák, itták ezt Erdélyben is, de elterjedésének kezdetén inkább idegenből vett rossz szokásnak, felesleges új módinak tartották. Sokan ismerik altorjai Apor Péter történetíró híres morfondírozását, ő a kávé, a tea, a csokoládé és a rozsólis népszerűségét a régi erdélyi nemes és egyszerű élet és hagyományok elleni merényletnek tekintette. Mindhiába! Népszerűségük nőttön nőtt. Sokatmondó 1736-ban közreadott főművének már a címe is: Metamorphosis Transylvaniae, azaz: Erdélynek régi együgyű alázatos ideiben való gazdagságából ez mostani kevély, czifra felfordúlt állapotjában koldússágra való változása. „Az titulusról lépjünk által az vendégségekre és ebédekre s vacsorákra. Legelsőben is reggeli kávé, herbathé [herbatea, ma a szó jelentése gyógynövénytea, régen a Keletről importált teacserje-levél], csukolátának [csokoládé] híre hamva sem vala; ha valakinek azt mondottad volna: kell-e kávé, talám azt érthette volna, hogy állj el melőle; ha: kell-e thé, talám azt tudta volna, hogy teszed; ha csukolatával kináltál volna valakit, talám azt tudta volna, ha tudta volna, hol volna Kacsulatafalva Fogarasföldin, hogy az kucsulási patakból kinálod; ha valakit kináltáll volna rozsólissal, talám azt gondolta volna, hogy napfeljötte előtt harmatot szedtél s avval kinálod [utalás a latin néveredetre: ros solis a nap harmata], avagy rozsból is sült kenyérrel kinálod. Híre sem vala ezeknek az régi időkben, hanem Brassóban főzték az fahéj-vizet, azon kivül az reggeli italt hivták aquavitának [életvíz], vagy tiszta égettbort ittanak… ugy az nemes- és főasszonyok is úgy kinálták, s kivált az idegen embert. Vagy penig égettbort töltvén tálban, azt megmézelték, egy vagy két fügét vagy egynehány szem malosaszőlőt [mazsola] tettek köziben... A férfiak reggeli ital gyanánt jó finom édes csipős ürmös-bort is ittanak, s egészségesnek tartották, mert nem vala olyan paszomántos gyomrok, mint az mostaniaknak.” Száz évvel később Kőváry László Erdélyország statistikája (1847) című könyvében is megjelenik a reggeli fekete kávé, így: „A besztercei szilva jöhet legelöl e tekintetben, mint a mely minden faluban otthonos, és akkora tekintéllyel bír, hogy gyümölcsöseinket róla köznévvel szilvásoknak szokták nevezni. Ez igen nagy becsületben van, mint a mely asszu gyümölcsöt és szilvóriumot ad, mi az mai napig az erdélyi nemesség fekete kávéja.” Kőváry hangsúlyozza, hogy bizonyos „gyarmatáruk” kereskedelmi mérlegének kimutatását lehetetlenné teszi az Erdélyen átvonuló tranzitkereskedelem. A rizs, gyapot, selyem, indigó mellett említi a kávét és a teát is. A rozsólis gyümölcsökkel és fűszerekkel ízesített szeszes ital, a 18–19. században nagy népszerűségnek örvendett. Kőváry három nagy erdélyi rozsólisgyárról beszél: a brassói, kolozsvári és nagyszebeni, ahol „a gabonán kívül pityókát is főznek, mit főleg Hidvégen, igen haszonhajtónak mondának, minthogy köble 4 kupát is ereszt 30° jóságút. Kolozsvár rozsólis gyártmányját 60 ezer üvegre tehetni… Sajátságos ital a fenyővíz, fenyőmaggal főzött pálinka, melyet a székely asszonyok még Kolozsvártt is árulnak.” A 19. században a pesti kávéházak jól ismert itala volt a magyar kávé, aminek nevét és receptjét Jókai Mórnak tulajdonítják: „felforralt vörösbor sárga cukorral, fahéjjal, szegfűborssal” (Szakál László: Híres emberek híres receptjei. 1990). A 20. századtól beszélhetünk a kávé népszerűségéről, de az még mindig túl előkelő és drága a szegényebb vagy falusi néprétegek számára. A köznyelv azzal védekezik, hogy „tud” a kávéról, de fogyasztását kigúnyolja. Így született a suszterkávé nevezet. „A téli hónapokban naponta két étkezés dívott. György-naptól Mihály-napig többször étkeztek. Ekkor a reggelit – tejet, túrót, főtt krumplit vagy suszterkávét (rántott leves) 8 óra tájban ették” (Radován István: Bánsági népi magyar étkezés a századforduló táján. Népismereti Dolgozatok, 1983). A rántott leves rangja a szakácskönyvekben észrevétlenül szerény, de az irodalom képes – a néppel együtt megbecsülni – piedesztálra emelni. Hamvas Béla Gyümölcsóra című műve akkor keletkezett, amikor őt B-listára tették, munkahelyéről kényszernyugdíjazással elbocsátották, ez nemcsak megélhetési nehézségeket okozott, egyben az elnémítását is jelentette, közlési és szerkesztői jogának megvonását. (Magyarországon a kommunista hatalomátvétel után mintegy 80 000 ember került B-listára. Háromféle névsort készítettek. A-lista: megbízhatók, B-lista: elbocsátandók, C-lista: politikailag megbízhatatlanok). Hamvas „földműves igazolványt” váltott ki, munkahelyéül sógora szentendrei kertjét jelölte meg. 1948 és 1951 között kertészkedett, gyümölcsöt termesztett, és persze írt. Kedves Olvasóm! Valamilyen B-listázás fenyeget, vagy önként egyszerűen visszavonulsz a „kertedbe”? Olvasd a Gyümölcsórát, s telítődjön a lelked annak életörömével és bölcsességével! Íme, néhány sor kóstolónak: „Most nyáron igazán könnyű. Fő táplálékom a paradicsom, a paprika, a hagyma olajban, és a kenyér. Aztán a rántott leves. Ó, ha költő lennék, legszebb versemet a rántott leveshez írnám. Olajban enyhén pörkölt fehér liszt, köménymag, forrásvíz és só.”
Kozma Mária
_web.JPG)
