Szeretünk kategorizálni. Szeretünk címkézni. Határozott véleményt mondani, gyakran téves adatok, mendemondák, félinformációk alapján is, akár. Szeretünk rangsorokat is állítani. Ez utóbbit ugyebár legkönnyebb a számok, pontok mentén megtenni. Így, a cikluszáró vizsgák lejártával elkészül általában az iskolák rangsora is – természetesen a vizsgák eredményei alapján. Vannak elsők – hurrá, gratulálunk! – és vannak utolsók. Az aztán a rossz iskola, semmi pénzért nem adnám oda a gyerekemet – mondogatjuk.
Most már lejárt a nagy hajtás, vakáció van, álljunk hát meg egy percre. Mitől jó és mitől rossz nálunk egy iskola? Mert a tanterv, a keret ugyanaz, ezt most nem is minősíteném. A tanárokat sem az iskolák választják, hanem a versenyvizsgát a tanfelügyelőségek szervezik, a végzettségük pedig ugyanaz. Az épületek már nagyjából mindenütt rendben vannak, van villany, van projektor, van kréta, sok helyen okostábla is.
Mégis vannak divatos és menő iskolák, és van válogatás a szülők részéről. És itt érhető tetten az ördögi kör: az ilyen iskolák vonzzák a jobb képességű gyerekeket, illetve azokat, akiknek a családi hátterük és értékeik a haladást, a bizonyítást, a teljesítményt várja el. És így összejön a pénz–paripa–fegyver, megvan az iskola, tele okos és/vagy törekvő gyermekkel, nyomuló, követelő, támogató szülővel, indulhat a hajtás a jobb jegyekért, a versenyekért, az eredményekért. A tanár teszi a dolgát, lesz sikerélménye, ha jól szerepelnek a „gyermekei” az ilyen-olyan vetélkedőkön, és lesz sikerélménye a gyermeknek is. Az élet szép, bár gondok ezekben az iskolákban is vannak, de tanév végén hátradőlhet mindenki: ezúttal is megcsináltuk.
Eközben a szomszéd iskolában vagy a vidéki tanodában szomorúan nézik az év végi statisztikát. Láttam, hallottam, hogy mennyire tud fájni a pedagógusnak, hogy ezúttal is az utolsó helyen áll az iskolája. Pedig ő, ők többnyire mindent megtettek. De hát van az intézményben jó néhány sajátos nevelési igényű gyermek, halmozottan vagy csak szociálisan hátrányos helyzetű tanuló, spárgaszedő, hónapokat hiányzó szülők elhanyagolt sarja, más iskolából „kiutált” diák, a középosztály (ha van ilyen egyáltalán) néhány képviselője mellett. Itt az elkötelezett pedagógusnak bizony varázslónak kell lennie, az órát legalább háromfelé kell differenciálnia, hogy mindenki haladjon a maga tempója és képességei szerint. Van, hogy a kézmosás, kulturált WC-használat megtanításával kezd, de aztán ugyanúgy folytatja majd az ismételt összeadással, mint a divatos iskolában tanító kollégája. Menő munkafüzet nélkül, mert hát miből, de ő pótolja a hiányt kreatív feladatlapokkal. Ingyen tart délutáni foglalkozást, mert kell, szükséges, de fizetni nem tudnak érte a szülők. Majd eljön a vizsga ideje, ahol ugyanolyan sokszínű eredmények születnek, amilyen sokszínű a „gyermekanyag”. Van gyenge is, jócskán, de vannak nagyon jók is, olyanok is, hogy elsők között jutnak be a város legmenőbb iskoláiba. De összességében a statisztika szomorú. Valóban rossz ez az iskola?
Nem kívánok méricskélni, összehasonlítani sem, hogy hol, kinek könnyebb, avagy nehezebb. De olyan jó lenne, ha bepillantanánk a számok mögé is, látnánk ott is a munkát és fejlődést, ahol nem annyira látványos. Ahol az apró lépések–apró eredmények mentén zajlik az élet. A versenyeket általában a legjobbaknak szervezik, és közülük is a legjobbak nyernek. De rajtuk kívül is vannak gyermekek, és őket is szereti valahol egy pedagógus, velük is kínlódott egy matektanár, értük is aggódik egy osztályfőnök, ha baj van, vagy épp eljött a felvételi ideje. Nekik is jár az esély, és tiszteletet érdemel az a hely, ahol ezt meg is kapják, és az a pedagógus, aki ezt biztosítja évek, évtizedek óta. Gratulációk és kitüntetések nélkül. Szóljon ez az írás értük, köszönet munkájukért. És sok sikert, érvényesülési lehetőséget kívánok a „rossz iskolában” végzett gyermekeknek is!