erős felhőzet
kevés felhő
tiszta égbolt
Roráté
Hajnali misén voltam a közelmúltban gyermekkorom templomában. Nem az a hajlék áll, amelyet megszokhattam, hiszen a régi tavalyelőtt leégett. Az új viszont alakul. Nyoma sincs annak a klasszicista belsőnek, de az arányok nagyjából ugyanolyanok. Barátkozom a miliővel. Beszélgetek az emberekkel – idősekkel-fiatalokkal –, s bár nem azok ők, akikkel hajdanán itt találkozhattam – többnyire odakint nyugszanak a fenyvek alatt –, de ’hozzák a formájukat’ a gyermekek, s a fiatalok is. Jólesik. És az is, ha nálamnál idősebbeket látok. Folytonosság ez az időben…
A Szent András apostol napjához legközelebb eső vasárnapon kezdődött a kisböjt, a várakozás ideje. Ez kegyelmi időszak számunkra. Én úgy vélem ilyenkor, hogy valamelyest visszafiatalodom, és mintha egyáltalán nem érezném az elillant éveket. Valami erőteljes reménykedés uralkodik el bennem. Olyanforma a hangulatom, mint boldogult gyermekkoromban, s abban bízom, hogy jobbra fordulhat a sorsom, hogy karácsonykor majd olyan meglepetés ér, amilyen már nem is valószínű, ami csak az álmok legmerészebb képei révén tűnik fel bennem olykor, és attól tovafelé immár egy kegyelmi állapotban élek. Sokkalta magasabb szférákba képzelem magam, ahonnan még tisztább és még magasabb igazságokig juthatok el, hiszen megszabadulok a hiúság, a hétköznapi vétkek nehézkedésétől, s már csak a lényegiekre kell figyelnem.
Szépen sorban szaporodnak a jelzések. Egyre színesebbek a kirakatok. Egyre erősebbek a fények odakint. Egyre pazarabb az árukínálat. Egyre dúsabb és tobzódóbb a jónak és kincsnek hitt földi bóvli.
Én azt sejtem, hogy az adventnek, magának a latin szónak létezik egy olyan értelme is, hogy: ’előrenyomuló’, esetleg ’kívülről érkező’. Nyilvánvaló, hogy ez érthető a Megváltó közeledésére is, hiszen jön, várjuk Őt valahonnan, s ez a kiindulási hely a mi világunktól távolabbra esik.
Azonban, ha előrenyomulásra gondolok, akkor mindjárt eszembe jut a mi gyarló és földi fertályunk. Főként a vidékünkön újraindított fogyasztói társadalomban éli divatját a feltörekvés, a kitörés, a feljutás, az érvényesülés kényszere. Ezt tanítják az újmódi, apostol- és próféta-gyárnak hitt képzőkön, a lévendő szakértőknek, a fogyasztói hálózatok építőinek, a vita- és kommunikáció-technika majdani gyakorlóinak; s boldog-boldogtalan – mintha örökkévaló dolog lenne – úgy keresi a pénzen vehető boldogságot. Nem is a boldogságra gondol az ember olyankor, inkább magára a pénzre, csak, mintha az lenne a legfőbb esszencia. Ebben a gyúródásban pedig ott a megelőlegezés lehetősége. Kölcsönnel hazudjuk magunknak a jót. Mostanában mindenféle fogyasztói hiteleket ajánlanak, mert annak is kell a holmi, akinek egyébként nem való, hiszen a legújabb technikai csodák, gépek, rongyok, szerek reklámja ömlik a médiumokból.
Ünnepelni csak felkészülten lehet. Tavaly, tavalyelőtt, talán azelőtt is hasonlóan vártam az eljövetelt. Feledtem-forma a törekvést, a gyúródást, a pénzt, a gyötrődést. Fel-felcsendült olykor bennem a gyermekkórusok hordozta régi nagy öröm, de mégis: valahogy elhalkult mindig. Készültem én a rorátékon is, lilaruhásan tisztultam, meg-meglegyintett a csendes áhítatban a csoda közelsége, de elillant, s az ünnep múltán odaveszett, és visszahulltam e földi valóba.
Idén és is nekirugaszkodom. Ismét. Újra. És megint. Sok az adventi társ, ha körbenézek. Vajon van-e, lesz-e nekünk betlehemi csillagunk? Sikerül-e szép ünnephez jutnunk? Képesek leszünk-e megállni és megmaradni ünnepi fénytől tisztán ragyogó lélekkel a jövendőben?
Vajon megbarátkozom-e ezzel az új templommal, ahová egyre ritkábban jutok el? Vajon lesz-e a Gondviselésnek külön célja velem, itt ezen a földön? Nagyon remélem, hogy lesz!
Simó Márton
.jpg)
 cm.jpg)