szórványos felhőzet
borús égbolt
tiszta égbolt
Roráté
Olyan plébánosunk volt korábban, ahol akkortájt éltem, hogy erősen ragaszkodott a roráték hangulatához. A hangulat fokozásához. Emlékszem a sötét és hűvös templomra, amely a hajnali órán pillanatok alatt megtelt ájtatos hívekkel. Előbb csak a gyertyák fénye világította meg halványan a szentélyt, majd elhangzott egy rövid áhítat, s miközben kigyúltak a fények, kezdetét vette a hajnali mise. Semmi máshoz nem hasonlíthatók az ilyen meghitt pillanatok.
Gyermekkoromban is hasonlóan éreztem, amikor képesek voltunk még a disznóvágás örömeit is félbeszakítani a rorátés ministrálás kedvéért, hiszen olyankor szüleink által igazoltan hiányoztunk az iskolából, úgyhogy bőven kivehettük részünket a sertés feldolgozásából, ha a hátramozdításon kívül egyáltalán ránk mertek bízni napközben valamit. A roráté kihagyhatatlan volt még akkor is, ha hivatalos fenyegetés érkezett az „ideológiai elhajlásért”, ha valamelyik buzgó-mócsing tanár észlelte, mert a pap bácsinknak sokkal erősebb volt karácsony előtt a hatása, s máskor is.
Abban az egyházközségben, ahol felnőtti éveimből azt a nagyjából évtizednyi időt eltöltöttem, s amely most felidéződik bennem, az akkor frissen odahelyezett plébános érdeme volt a rorátés hangulat újrahonosítása. Azt is mondhatnánk, hogy ráncfelvarrást alkalmazott. Újragondolt valamit. Remake-remek volt a gondolata. Olyan vidékről érkezett, ahol gyermekként – valamikor a múlt század hetvenes éveinek elején – őt is hasonló élmények érték. Az adventi várakozás ideje alatt mindvégig rövid agapé, közös reggelizés követte a szentmisét. A családok sorban, felváltva készítettek szendvicseket, édes és sós süteményeket, kiflit, pogácsát. Nyilvánvaló, hogy ez az ötlet könnyebbé változtatta a hajnali indulást, mert a résztvevők már a hittanteremben reggeliztek, s tízórait, uzsonnát is onnan vételeztek. Teljesen megújult lélekkel lehetett kilépni onnan a hétköznap reggeli forgatagába.
Egy ritkán használt télikabátomat vettem elő valamelyik reggel, azzal a megfontolással, hogy jó lesz, majd abban megyek rorátéra a sűrű havazásban. És lőn. Kotorásztam egy kicsit a zsebeiben, hogy vajon van-e zsebkendő bennük, vagy tegyek másikat magamhoz. Az egyik zsebben találtam egy megkövesedett szaloncukrot és egy szalvétába csomagolt perecet. Legalább tíz éve annak, hogy útravalóként magamhoz vettem egy roráté után.
Vajon mostanság vihetünk-e útravalót magunkkal? Lesz-e testi és lelki hozadéka a várakozásnak? Megszületik-e, velünk marad-e a megváltó gondolat?
Simó Márton
.jpg)
 cm.jpg)