tiszta égbolt
Remény a reménytelenségben
Folyton igazodom, folyton illeszkedni próbálok. Másokhoz. Magamhoz. Olykor szembe sem merek nézni a másikkal. Önmagammal sem. Elképzelek valamit, egy helyet, egy státuszt, hogy aztán pár nap vagy pár hét múltán arra ébredjek, hogy ott, abban az állapotban, helyzetben vagy viszonylatban semmi keresnivalóm. Úgyhogy azt sem tudom, hogy ki vagyok, s ki lehetnék.
A paraszt ma farmer. A proli munkavállaló. A világ polgári. Ha folyton deklasszálódom, ha kivet magából egy csoport, vagy éppen megszűnik valami kategória, akkor jó lenne fennebb lépni! És kínomban immár gyakran keresem magamban egy-egy másik kategória jegyeit. Hol találom. Hol nem. Inkább nem.
Ha értelmezem a szót és az igazi jelentéstartalmait vizsgálom, akkor bizony furcsa dolgok jönnek elő: vagyonosságot feltételez, olyan tudást, amely lehetővé teszi, hogy az ilyen típusú ember önmaga sorsát irányítsa, sőt együttműködésre bírja sorstársait a közjó érdekében. A valódi, az igaz polgár azonban ritka, mondja a szakirodalom, olyan zárt közösségekben élt s él, amelyek nem tömegesednek, renddel és foglalkozástípusokkal járt együtt ez a rang. A sem ilyen, sem olyan, sem amolyan csoporthoz nem köthető vállalkozó mostanság azonban osztja az észt minálunk. Polgárnak és értelmiséginek tartva magát kedveli, ha úgy forog nála a pénz, hogy azt finánc nem látja.
Skizofrén helyzetek súlya nyomaszt e sehová nem tartozásban. Porszemek, atomi részecsketöredékek, ha vagyunk. Az értelmiségről, bár itt érinthetnénk e kategóriát, azonban szó se essék!
Olyan ritkák a meghitt pillanatok. Talán egy-egy vasárnapi misén vagy istentiszteleten lazul fel bennem az ember, régi barátok közt, s akkor is, mintha egy másik, lehullt, széttöredezett időben. Vagy írás közben, amely nem penzum, s nem leütött betűk száma alapján pénzesül. Mintha visszavágyódnék valahová. Mert ez az álpolgári miliő, ez a fogyasztói őrület nem az igazi.
Gyorsan telik, így nyomorúságosan is az élet. Vajon mire megyek? Valami – bár látszatnak – megmarad-e ebből? Vagy mondjam, amit egy Piszkos Fred-szerű ismeretlen, keserű-bölcs: „Fel a fejjel, semmi remény!”
Simó Márton
.jpg)
.jpeg)
