Ez csak egy ötlet, pedig már régóta gondolkodom rajta, hogy milyen jó lenne, ha valaki megvalósítaná. Mert szép feladat, s ehhez illően számos összetevője van, komoly akarat és elég sok pénz kell hozzá. Országos szinten, kormányzati hozzáállással lehetne végigvinni, hagyományteremtő és igazi közösségfejlesztő, nemzetépítő jellege lehet, ha megfelelően állunk az elképzelés mellé. Akár az Európai Uniótól is kérhetünk rá pénzt, hiszen erről is szól ez az államközösség, amelynek elitje képes viszonylag gyorsan reagálni az üzleti jellegű problémákra, hiszen mindenek előttinek, minden fölöttinek látszik az anyagi érdek. Hosszabb távon gondolkodva azonban ez nem így van. Szellemmel, tartalommal, valamiféle harmóniával lenne jó megtölteni az öreg kontinenst, vagy bár annak közép- és kelet-európai részét, hogy mutassunk példát a felnövekvő és a következő, majd a későbbiekben megszülető dédunokák nemzedéknek. Ne a hagyományos gyűlöletet, ne puskát adjunk a kezükbe, olyant, amely 1947 óta szolgál és mészárol Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov jóvoltából, s világszinten a legöldöklőbb találmány, mely a Tűzföldtől Kamcsatkáig szedte, és szedi jelen pillanatban is az áldozatait. A mi hazánk, Románia, amelyet nemzetállamként határoz meg az alkotmány, multikulturális ország, amelynek közigazgatási és eurorégiós felosztását egyaránt felülírják az ismert történelmi, néprajzi és gazdasági összefüggések. Létrehozhatnak itt bármennyi, bármilyen megyét, szabdalhatják az országot európai kritériumok mentén akárhány részre, akkor is lesz itt Szilágyság, lesz Bánság, lesz Székelyföld, Máramaros vagy Dobrudzsa. És még jó pár. Nem kívánom itt az összest felsorolni. Azért bukkant most felszínre bennem ez a gondolat, mert olvastam bizonyos megnyilatkozásokat, jó és letaglózó véleményeket egyaránt a csíksomlyói pünkösdi búcsú kapcsán. Románok és magyarok, katolikusok és protestánsok, idehaza vagy külföldön élő román nemzettársak, anyaországi és rommagyarok véleményeit igyekeztem rendszerezni és értelmezni. Úgy fejlesztettem tovább ezt a régiókat felmutató elképzelést, ahol szervezhetne az állam – volt-német és állítólag multikulturális hangoltságú elnökünkkel az élen, személyes fővédnökséget vállalva – egy ökumenikus „búcsút”, amelyre nemzetiségi és felekezeti különbség nélkül meghívót kapna mindenki, éljen a határokon kívül vagy belül. Úgy értem a dolgot, hogy történelmi tájegységekbe tömörülve – feledve a megyei és a régiós választóvonalakat – minden vidék számára legyen kötelező a bemutatkozás. Ha törik. Ha szakad. Akár pünkösdkor, ha lehet, vagy máskor, hogy a somlyóiakat ne zavarjuk, de figyelve a Szentlélek adományaként földre juttatott soknyelvűségre, hogy mindenkihez eljusson az evangéliumi üzenet, ami köztudottan benne van a pápai himnuszban is: „ezrek ajkán, ezer nyelven”. Hogy szokjunk egymáshoz. Mert jóformán nincsenek igazi ismerkedési lehetőségeink. Ha nem az egyházakhoz, akkor köthetnénk a civilekhez is ezt az elképzelést. Tegyük világivá! Lehet olyan vándorrendezvény, amely körbejár a nagyjából harminc kisvidéken e kies honban a Kárpátok innenső s a kanyarulat túlsó oldalán egyaránt... Ha évről évre találkoznának a nép fiai, akkor annak beláthatatlan léleképítő következményei lehetnének. Barátságok, üzleti, iskolák és települések közti kapcsolatok jönnének létre, és egy idő után a derék állampolgárok nem szidnák egymást, nem verekednének össze, nem vágnák egymás hátába a bicskát, és talán megszűnnének azok a zsákutcák is, amelyekbe úgy bevisznek, hogy észre sem vesszük nagy jódolgunkban, hogy Isten csak egy van, hogy a Szűzanya, a Szentlélek is egyetlen. Hogy béke és igazságosság, egyetértés és humánum csak egy módon létezhet, a kölcsönös megbecsülés és a felebarátiság által. Ne azt nézzük, hogy két testvérnép milyen tökélyre vitte a becstelenséget és űzi főállásban egymás mészárlását. Vajon mi történik, ha többek és jobbak leszünk? Ez idáig sem sikerült, de érdemes kipróbálni mint lehetséges utat. Mert egyéb esélyeink nem nagyon maradtak a felemelkedésre.

Simó Márton