Ciprushoz és Afroditéhez kötődik egy igen híres másik történet is. Pygmalion ugyanis a sziget királya – mások szerint csak közszemély – volt egykoron, akit Ovidius is megénekelt, és valószínűleg neki köszönhetően vált híressé, főként mint szobrász. Ő alkotta meg – faragta ki elefántcsontból – azt a csodálatosan szép női alakot, Galatheát, amilyet emberi szem még nem látott, és akibe annyira belehabarodott (hiába na, a művészlélek rejtelmei!), hogy ostromolni kezdte az isteneket: keltsék életre művét. Valószínűleg Afrodité – ki más? – volt az, aki meghallgatta és a csodaszép hölgyet elevenné tette. Szerelmükből született a szép Pafos, aki majd az azonos nevű ciprusi város alapítója lesz. A város ma a sziget leggazdagabb régészeti lelőhelye és a Világörökség része. Pygmalion története számos későbbi művészt megihletett. Talán a legismertebb feldolgozása Bernard Shaw hasonló című drámája, amelynek alapján a My fair lady című musical készült, és amelynek filmváltozata – Audrey Hepburn és Rex Harrison felejthetetlen alakításával – nemcsak több Oscart-kapott, hanem meghódította a világot. Dalai – Frederick Loewe zenéje – örökzöld slágerek lettek. A történetnek van egy rosszmájú értelmezése is. E szerint azt beszélik, hogy a ciprusi nők nagyon rondák. Ezért választotta Pygmalion a párszerzésnek ezt az igen-igen rendhagyó módját, ami szerencsére bejött neki. Azért valljuk be, rendszerint ez a módszer nem működik. Ezért a szigeten hagyomány, hogy a lányokkal házat adnak – mert az határozottan megszépíti a jövendő arát. Hasonló esztétikai átlényegülés a férfiaknál is megfigyelhető, ha rendkívül márkás kocsiban ülnek. Mindkét jelenség képes – igaz, viszonylag rövid ideig – elhomályosítani a valóság észlelését és a kritikai képességet. És végül a ciprusi görög mitológia legizgalmasabb alakja: Mamasz. A legenda szerint egy szerzetes volt, aki barlangban élt, és ezek után – szerintem jogosan (!) – megtagadta az adófizetést. Ezért letartóztatták, ám amikor vitték a bíró elé, egy oroszlán került az útjukba, amely egy bárányt üldözött. Előbbi a szerzetes egyetlen szavára megszelídült, Mamasz a hátára ült, ölébe vette a bárányt, és így vonult tovább. A bíró a fura és sokatmondó megjelenés hatására szabadon engedte, ráadásul az adózás alól is felmentette egész életére. Az eljövendő szent a bírónak ajándékozta a juhocskát – jó tett helyébe, ugye? –, majd a hagyományba az adófizetők, illetve nem fizetők és az állatok védőszentjeként vonult be. Természetesen az egyház hivatalosan nem nevezte ki az adócsalók védőjének, de a népi mitológia és nem utolsósorban az idegenvezetők hajlamosak ezt a szerepét hangsúlyozni. Be kell vallanom, hogy nekem is végtelenül szimpatikus, híres görög kollégájával, Hermésszel együtt. Ez utóbbi köztudottan a kereskedők és a tolvajok istene: imádom a társítást. Túl sok híres személyisége nincs a szigetnek – végső soron a nagy számok törvénye itt is, ebben is érvényesül –, de hadd említsem meg, hogy innen származik, bár korán elhagyta a mai Larnaka helyén állt szülővárosát, Zénón, a sztoikus filozófus. És járt itt Galénosz, a híres középkori orvos, és remélni lehet, hogy bevegyítette gyógyszertárába a ciprusolajt. Amije ellenben bőven van a szigetnek, az a macska. Igazi macskaparadicsom ez a kis ország. Mindenhol sétálnak, kéjesen elnyúlnak, sütkéreznek a napon vagy csak bámulnak a világba ezek a legtöbbször igen jól tartott, gömbölyű és lusta jószágok. Azt hiszem egyet sem láttam közülük szaladni, csak kényelmesen sétálni. Bundájuk pedig tobzódik a színárnyalatokban: fehér, sárga, fekete, barna és élénkvörös, meg ennek az összes foltos, csíkos, pöttyös változata és árnyalata. Valószínűnek tűnik, hogy innen származik a macska, azaz itt háziasították kb. 9000 évvel ezelőtt. Abból az időből kerültek elő egy sírból macskamaradványok. Legrégebbi ábrázolását ellenben Kis-Ázsiában találták, ám ezek ezer évvel fiatalabbak. Annyira ragaszkodnak hozzájuk, hogy szinte mindent elnéznek nekik. Nekünk ez kevésbé természetes és még kevésbé szimpatikus. Volt már példa rá, hogy a szálloda vendéglőjében a vendégek inkább etették a macskákat, csak ne másszanak fel a svédasztalra. De azt már nem tűrték, amikor a macska az ágyukba kölykezett. Az igazgatóhoz mentek panaszra és bejelentették, hogy most már elköltöznek, ez azonban ujjongva csapta össze a kezét, hogy milyen jól jártak, hisz ez szerencsét hoz és lelkesen gratulált a meghökkent vendégeknek. Volt szerencsénk egy cicamenhelyet is látni a Larnaka melletti híres Hala Sultan Tekke mecset mellett. A mecset azért híres és sokat látogatott zarándokhely is – talán a negyedik helyen van Mekka, Medina és a jeruzsálemi Al-Aksa mecset után –, mert állítólag itt van eltemetve Mohamed nagynénje, aki egyszerűen a nyakát szegte, mikor leesett egy szamárról. A hagyomány szerint arab fosztogatók társaságában érkezett ide: érdekes történet, ugye? Az itt istápolt macskák rendelkezésére egy jókora, fásszínszerű, valamilyen gazdasági épület falához ragasztott, vasoszlopokra támaszkodó tákolmány áll, melyben a falak mentén kis színes műanyag kuckókat – macskaházakat –, mosdótálakban vizet és tepsikben macskaeledelt helyeztek el. Egyáltalán nem volt olyan iszonytató élmény, mint amilyennek az idegenvezetőnk beharangozta, és amelynek következtében rajtam kívül senki nem ment oda be. A ciprusi egyházakról tudni kell, hogy nemcsak ezen a szinten jótékonykodnak. Ellentétben a mifelénk ismert állapotokkal, ahol az államvallás képviselői igen jelentős támogatásban részesülnek állam bácsi részéről, Cipruson épp fordított a szereposztás: az ortodox egyház élénken részt vesz az ország ügyeinek orvoslásában, anyagiakkal is. Leghíresebb és leggazdagabb képviselője a Kykkos-kolostor, mely a Tróodosz-hegységben, 1300 méter magasan helyezkedik el. A 11. században alapították, de annyiszor leégett és egyéb viszontagságok érték, hogy az eredeti épületből mára nem maradt semmi. Itt kezdte működését Makariosz is novíciusként, majd kívánságára a közelében temették el. Mikor Nicosiában egy szervátültető központot létesítettek és nem volt elég a kormány pénze, akkor ők vásárolták meg annak a teljes felszerelést. Hát ezt valahogy így lenne rendjén máshol is. Albert Ildikó