Tisztségének átadására készül Pop Vasile Gheorghe, a Hargita Megyei Olt Sürgősségi Esetek Felügyelőségének parancsnoka. A dandártábornok – akit a bukaresti Colectiv-tragédia után a „szakmai rendrakással” is megbíztak – Salamáson született 1961-ben, és 1995 óta itthon, Hargita megyében dolgozik a nagyobb biztonságért. Nem fáradt bele a munkájába, de elérkezettnek érzi az időt, hogy fiatalabbaknak adja át a vezetést. [caption id="attachment_31790" align="aligncenter" width="620"] Fotó: László Róbert[/caption] – Volt hagyománya a családban a tűzoltói szakmának? – Nem, véletlenül váltam tűzoltóvá. Mindig is katonai pályáról álmodtam, de repülős szerettem volna lenni. Ejtőernyős képzés során balesetet szenvedtem, amelyből felépültem ugyan, de nyilvánvalóvá vált, hogy nem folytathatom a repülős kiképzést. Döntenem kellett, és csakis más katonai pálya jöhetett szóba. A tűzoltóság mellett határoztam. – Bukarestben végezte tanulmányait, és az iskola elvégzése után nagyon gyorsan elkezdett felfelé lépkedni a ranglétrán. Tele volt ambícióval, de mi adta az erőt mindehhez? – Már az iskolapadban nagyon megszerettem a történelmet, és most elsősorban a román katonai történelemre gondolok. Ez ihletett meg, és emiatt tűztem ki magamnak már akkor nagyon ambiciózus és nagyon konkrét célokat. Mindig szem előtt tartottam a szorgalmat, a szakmai fejlődést és a munkát, ennek köszönhetően sikerült lépésről lépésre elérnem szakmai céljaimat. – 15 évi bukaresti szolgálat után tért vissza Hargita megyébe. Tudatosan készült erre a lépésre? – A tanulmányi eredményeim jók voltak, erdélyiként pedig az volt a célom, hogy Erdélyben szolgáljak, és ezt sosem tévesztettem szem elől. A választási lehetőség megvolt, mégis kihelyeztek Bukarestbe, több egységnek a vezetője lehettem. Közben továbbképeztem magam, és a katonai akadémia elvégzése után ismét úgy tűnt, hogy visszatérhetek. A rendszerváltás után azonban maradtam még Bukarestben, mert sokat jelentett számomra, hogy annak az intézménynek a részese vagyok, amelyiknek a tűzoltói Pavel Zăgănescu parancsnokkal harcoltak 1848-ban. Tovább akartam vinni ezt a szellemiséget, ezeket a tűzoltói hagyományokat. Később jogi tanulmányokat is elkezdtem, majd 1995-ben Szatmár, Hunyad és Hargita megye közül választhattam, én pedig a hargitai tisztség mellett döntöttem. Itt születtem, és mindig is tudtam, hogy Hargita megyében jó a nemzetiségek és az intézmények közti viszony, ez a megye a normalitás medrében működik. – A tűzoltó folyamatosan veszélyben van. Mi volt a legéletveszélyesebb pillanat a szakmai életében? – Több száz bevetésen vettem részt, és a tűzoltó életében tulajdonképpen minden bevetés egy-egy életveszélyes helyzetet jelent. Nem tudni, mi okozta a tüzet, nem tudhatod, mi vár rád a helyszínen, mi történik bevetés közben. 1983-ban Bukarestben, Jilaván és a teleajeni robbanásnál is tagja voltam a mentő csapatnak, 1991-ben már vezetője voltam a ploiești-i robbanás utáni tűzoltói bevetésnek. Hargita megyében a 21 évem alatt a legveszélyesebb eset 2002-ben történt, amikor kigyulladt egy csíkszeredai szabóműhely, és ha a közelben levő gyúlékony anyagot elérte volna a tűz, hatalmas tragédia történhetett volna. Az erdőtüzek is rendkívül veszélyesek voltak, főként a 2012-es, amikor egyedül Hargita megyében annyi erdőtűz volt, mint az ország többi részében együttvéve. De kiemelkedő esemény a Székelyudvarhely környéki 2005-ös árvizek tragédiája, amikor emberek is haltak meg, de nagyon sok embert és anyagi kárt sikerült megmenteni. Ez volt az első olyan eset, amikor a sajtó sem kritizálta a hatósági munkát, annyira jól együttműködtek a szervek. – Végül 1995-ben tért vissza, 2004 óta pedig vezetője az átszervezés utáni megyei katasztrófavédelemnek. Ez idő alatt a rendszer informatizálódott, új útra tért. Hogyan értékeli, vezetése alatt a felügyelőségnek sikerült-e tartania a lépést a korral? – A polgári védelem és a tűzoltóság összevonásával létrejött a katasztrófavédelem, és ennek az összevonásnak a folyamata tele volt kihívásokkal. Nagyon sok erőfeszítést tettünk helyi és minisztériumi szinten is, hogy hatékonyabbá alakítsuk a rendszert. Az én elképzelésem az volt, hogy a prefektusi hivatallal, a megyei tanáccsal, a karhatalmi erőkkel együtt hozzunk létre egy központosított, ellenőrzött rendszert, egy erős hálózatot. Úgy érzem, jó helyzetben vagyunk, és jó úton járunk, jó az együttműködés. – A bukaresti Colectiv-tragédiát követően visszahívták a fővárosba. Hogyan gondol vissza az ott eltöltött időszakra? – Nagyon nehéz időszak volt, mert a Colectiv-jelenség után a tűzoltóságot is össztűz alá vette a sajtó. A bukaresti múltam és a több évtizedes tapasztalatom miatt kértek fel engem, hogy térjek vissza Bukarestbe. Bonyolult időszak volt, olyan problémákkal kellett szembenéznünk, amelyek meghaladták a felügyelőség képességeit. Próbáltam megértetni az emberekkel és a sajtóval, hogy a megoldáshoz idő kell, és a tettek eredményre vezettek, bizonyítottuk, hogy a törvény betartható. Miután a sajtót is sikerült meggyőzni, hogy próbáljuk a gondokat megoldani, enyhült a nyomás. Marasztaltak volna még Bukarestben, de úgy éreztem, hogy megtettem, ami tőlem telhető, és hazajöttem. – Várta már a visszavonulás pillanatát? Belefáradt-e a munkába? – Egyáltalán nem érzem úgy, hogy belefáradtam volna, és valójában a visszavonulást sem vártam. Egyszerűen csak önvizsgálatot tartottam, és arra a következtetésre jutottam, hogy ami tudást átadhattam, azt átadtam, és ideje a tisztségemet is átadnom. Kaptam egyébként további ajánlatokat is, de a nyugdíjazást választottam. Rengeteg fiatal tűzoltót képeztünk ki, akik itt, mellettünk szereztek tapasztalatot. Ők következnek. – Milyen tervekkel akasztja fogasra az egyenruhát? – Mindig azt vallottam, hogy a múltat láttam, a jelent látom, s hogy ezután mi lesz, majd meglátom. Most még két hétig betöltöm a tisztségemet, amint azt a törvény is előírja. Ez idő alatt megtörténnek bizonyos procedurális lépések, majd július 14-én lesz a hivatali átadás ceremóniája. Ezt követően sem fogok eltűnni, de ezután leginkább a hobbijaimnak akarok élni. A szülőfalumban, Salamáson van egy telkem, ott gyümölcstermesztéssel és méhészettel szeretnék foglalkozni. Kovács Hont Imre