Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. Én magamban klasszikusnak nevezem. Az írásaiban nincs Gadamer és hermeneutika, nincs Barthes és szemiotika, ami nélkül egy mai bölcsész egyetemistát egész egyszerűen kivágnának a vizsgáról, és utánadobnák az irodalomelemzését is. Minden tanulmánya, minden könyve roppant könnyedén olvasható. És hasonlóképpen követhető minden előadása. Ha jó néhány esztendővel ezelőtt léteztek volna a Pomogáts Béla (1934) előadásait, beszédeit is szöveggé átalakító számítógépes programok, akkor a kiadók munkatársainak alig kellett volna törődniük a begépeléssel, esetleg a szerkesztők tettek volna ki néhány írásjelet, különben minden megjelenhetett volna úgy, amiképpen elmondta, előadta. Meglátásai, értékelései a magyarországi irodalomról, a nyugati magyar irodalomról és mindenekelőtt az erdélyi magyar irodalomról, amelynek több mint fél évszázada hűséges barátja, értője és szakértője. Irjon akár egyetlen íróról-költőről, akár csoportokról vagy jelenségekről, áramlatokról, soha nem szorítkozik csak kimondottan a szépirodalmi erényekre, hanem természetszerűen sodródik át a közéletiségbe, hiszen tudja, hogy az erdélyi magyar irodalom soha nem volt és ma sem önmagáért való. Egyértelmű számára, hogy a magyar irodalom része, de soha nem akarta feloldani sem írónként, sem alkotásokként az egységes egészben, amiként ma nem is kevesen próbálkoznak vele. Az a tény, hogy ez az irodalom Erdélyben született és születik, sajátos közösségi és létfeltételek között, az a tény, hogy az erdélyi magyar író jobban érzi az egymással érintkező kultúrák jelenlétét, világra figyelése pedig a túléléshez nélkülözhetetlen eszköz, az a tény, hogy nem mindenki örömére, de még mindig létezik önálló erdélyi magyar társadalom, amelyben a hajladozás és hajbókolás nem terjed ki mindenkire, az a tény, hogy a sokszínű gondolkodást mindeddig nem sikerült csupán egy irányba becsatornázni, az erdélyi magyar irodalmat meglehetősen önállóvá teszi, még akkor is, ha fogantatása nem csupán a földrajzi térséghez kötött. Az erdélyiség ugyanis olyan meghatározó, belső, alkotói világokat is jelent, amelyek ugyanúgy megnyilvánulhatnak Magyarországon, mint bárhol a világon. Nyilvánvalóan a maguk minőségi mércéjével, és nem a hegycsúcsos-fenyőfás-Édes Erdély dilettantizmusával. Manapság, amikor Magyarországról érkező, harmad- vagy negyedrangú állami tisztségviselők mifelénk mindig elmondogatják, hogy dédapai, dédanyai ágon valamelyik felmenőjük föltétlenül erdélyi volt, akkor Pomogáts Bélától még soha nem hallottam, hogy legalább oldalági székelyföldi vagy erdélyi rokonokkal büszkélkedett volna. Nem volt és nincs szüksége a rokonszenv felkeltéshez, az ő Erdélye nem kapcsolódik kinevezésekhez, kiküldetésekhez. Az ő Erdélye – a mi Erdélyünk. Bibliotheca Transsylvanica sorozat, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2002. Szerkesztő: Kozma Mária, műszaki szerkesztő: Both László

Székedi Ferenc