Nemrégiben még egy művészkávézóban ültünk és osztottuk a világ sorsát. Derűsen, komolytalanul, viccelve, olykor gúnyosan. Mosolygott, élcelődött, adomázgatott. Meg terveiről, tennivalóiról beszélt. A fotóklubról, klubtársairól és tanítványairól. Készülő táborról és a korábbi táborokban született fényképekből válogatott albumok megjelentetésének tervéről. S beszéltünk a jól sikerült november végi jubileumi kiállításról, s arról, hogy terhes számára kényszernyugállománya, inkább az aktív kenyérkeresést részesítené előnyben. Fényképezőgépe mindig kéznél volt, hogy lencsevégre kapjon, megörökítsen mindent, ami számára érdekes, szép. Látott s – ami talán még fontosabbnak bizonyult életében – láttatott. Fiatalok egész sorát tanította meg látni, rögzíteni a pillanatot, felkeltve bennük a fotózás, a szép iránti vágyat. Egyszer a Prisma Fotóklub székhelyén – szerkesztőségünk pincéjében – megmutatott egy gondosan letakart, féltve őrzött nagyítógépet. Mellette a hagyományos filmkidolgozás, fényképnagyítás kellékei is megvoltak, hiánytalanul, ugyanis hitte és vallotta, hogy a digitális technika fejlettsége és széles körű hozzáférhetősége ellenére az analóg technika ismerete nélkül a digitális technikát sem lehet megérteni, elsajátítani, tudatosan és felelősen használni. Olyan, mint a beszédben, írásban a nyelvtan, a kiadványtervezésben a klasszikus nyomdai fogalmak ismerete, a képzőművészetben az aranymetszés szabálya vagy a zenében a hangjegyek. Fényképezni mindenki tud, de művészi fényképet készíteni kevesen tudnak, mert a nagy többség nem rendelkezik veleszületett hajlammal, képességekkel és nem rendelkezik megfelelő ismeretekkel. Mint ahogy mindenki tud így vagy úgy írni, de a versírás tehetsége keveseknek adatott meg. Szabó Attila azok közé tartozott, akik úgy bánnak a fényképezőgéppel, mint a költő a szavakkal: alkotásai érzelmeket gerjesztettek, élményt szereztek. Láttattak és szívünkben, lelkünkben nyomot hagytak. Tegnap kaptam a hírt, hogy Szabó Attila végleg szegre akasztotta fotóstáskáját. A derűs beszélgetéseknek vége. Maradt személyének emléke tanítványaiban, személyiségének lenyomata az általa készített számtalan felvételen. S bár az élet egy pillanat, a róla készült pillanatfelvétel örök életű lehet… Sarány István