ár Peru és az inkák szinte eggyé váltak a köztudatban, a valóság és a történelem kissé más képet mutat. Igaz ugyan, hogy talán az inkákról tudunk a legtöbbet (bár ez is kevés), mert őket találták ott a spanyol hódítók, ám az ő bizonyított történelmük mégis mindössze száz év, és sok megelőző népcsoport tudására és elképzelésére építették föl a maguk érdekes, sokat kutatott, még többet értelmezett, de mindenképp mindig csodált világát. Peru őslakosságának és általában az Andok-kultúrának – amely Perun kívül Bolívia és Ecuador műveltségét foglalja magában – felfedezése és rendszerezése viszonylag rövid múltra tekint vissza. Az őslakosság szinte önmagát számolta föl azzal, hogy az újabb és újabb törzsek megjelenése és terjeszkedése rendszerint a régi, a leigázott elpusztításával járt együtt, amit aztán a spanyol hódítás teljesített be. A leghíresebb udvari etikettel, és következésképp a legkörmönfontabb viselkedési szabályokkal rendelkező spanyolok tökéletes barbársággal rombolták szét mindazt, amit az új világban találtak. Megjelenésük után a szó szoros értelmében kő kövön nem maradt. A rengeteg aranyat, amelyet saját krónikásaik szerint is ott találtak, nemcsak edények, dísztárgyak, ruhadíszek és ékszerek, hanem aranyból készült egész kertek – fák, virágok és szobrok – alkották. Ezeket nemes egyszerűséggel beolvasztották. A palotákat, városokat, kegyhelyeket szétrombolták és köveikből saját templomaikat, palotáikat és kertjeiket építették föl. Az őslakosok történelmének felgöngyölítését ezenkívül az írásbeliség teljes hiánya és a szétszórtság, az erős tagolódás is nehezítette. Mára összeállt egy viszonylag egységes kép, ám azt, hogy ez mennyire törékeny, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy szinte minden könyvben – és átnéztem jó néhányat –, az internetes portálokról nem is beszélve, eltérő, néha egymásnak ellentmondó adatok találhatók. Amire az idegenvezetők még rátettek egy lapáttal. Mert idegenvezetőnk volt egyszerre több is. Természetesen elkísért a magyarországi iroda részéről a magyarul és spanyolul beszélő, igen szimpatikus és szinte állandóan beszélő (ezt a legjobb értelemben használom) vezető, de mindig jelen volt a perui iroda részéről is legalább egy, de inkább két utaskísérő is. Mert ilyen nagy csoportnak – 35-en voltunk! – kell kettő darab belőlük! A felkiáltójelem azt jelzi, hogy magyarországi, de hazai viszonylatban is ez a létszám egy nem teljes csoportot jelent, hisz rendszerint 40-45 fő (egy teljes autóbusznyi ember) jelenti a teljes létszámot. A perui – de más fejlődő országok esetében is – tulajdonképpen arról van szó, hogy igyekeznek minél több embernek munkát biztosítani: ezért vannak más elképzeléseik és szokásaik ezen a téren. A turizmus, mint a szolgáltatások általában, az egyik fontos bevételi forrásuk, ezért igyekeznek kihozni belőle a maximumot – amúgy mindkét fél megelégedésére. Mert ily módon mindig maradt valaki a buszban a sofőrön kívül is, azaz teljes biztonságban volt a holmink és mindig volt, aki szaladjon szervezni, rendezni a dolgainkat – amire nemegyszer bizony nagy szükség volt. A szervezés alapjában nem az erős oldaluk, de ezzel együtt, illetve ennek ellenére a tizenhat napunk viszonylag gördülékenyen zajlott ilyen szempontból is. Még az egyetlen szervezési baki is – Bolíviában történt és majd részletesen írok róla – igen sok előnnyel járt számunkra. Peru mára igen szépen fölzárkózott a történelmi és antropológiai kutatások terén is. Meglátásom szerint saját népeikről leginkább a saját forrásaikat ajánlott használni. Az már más kérdés, hogy nekünk igen rossz tapasztalataink vannak ezen a téren, a történelem- és dokumentumhamisítás nem egy nagy példáját ismerjük és tapasztaljuk következményeit saját bőrünkön, mégis a következőkben a perui múzeumok anyaga alapján fogom tárgyalni népei történetét. A legfontosabb adatforrásaim a limai Történelmi, Régészeti és Antropológiai Múzeum, és két döbbenetesen gazdag magángyűjtemény: a Raffael Larco Herrera Múzeum és az Aranymúzeum, amely Miguel Mujica Gallo gyűjteménye. Ezekhez még társult egy érdekes kézművesműhely meglátogatása és természetesen azok az építészeti emlékek, amiket meglátogattunk, s amelyeknek „kiszabadítása” és rekonstruálása folyamatban van. Ha felidézem a benyomásaimat, nézegetem a képeket és olvasgatom a vonatkozó irodalmat, újra és újra összehasonlítgatom a két nagy indián őslakossággal rendelkező országot, Mexikót és Perut, és csodálkozva állapítom meg, magamban már sokadszorra, hogy annak ellenére, hogy az előbbiben sokkal több és sokkal jobb állapotban megmaradt ősi emlék található, nem is akármilyen környezetben, és a városaik is elragadók, színesek, hangulatosak és kivételesek voltak, az indián falvaik pedig ugyanolyan egyediek és aki nem látta, annak ugyanolyan elképzelhetetlen tapasztalatot jelentettek, amilyennel csak Indiában találkoztam, mégis Peru összhatása többet jelentett! Hogy miért, az egyelőre még számomra is csak lassan körvonalazódik. Tény, hogy ami itt megismerhető az indián kultúrából, azt titokzatosság és szenzáció veszi körül. A kezdetek természetesen homályba és gyakran feltételezésekbe vesznek. Mostani ismereteink szerint kb. 7000 évvel ezelőtt kezdték háziasítani az állatokat, ami valamiféle civilizációkezdetet jelent, és az első – kitalálni is nehéz lenne – a tengerimalac volt! A tengerimalac, amely mai napig Peru nemzeti eledele! Megkóstoltuk. Pisac faluban, amely a szent Urubamba folyó partján fekszik, és indián piacáról közismert, erről a csemegéről is híres. Több helyütt is sütötték a nyársra fölhúzott kis állatkákat, amelyeket bőröstől készítettek el egészen ropogósra, belsejüket bőségesen megtömve mindenféle illatos növénnyel. Borsos áron vesztegették őket, kis sötét, döngölt padlójú étteremben szolgálták fel, ahol azonban gyönyörű szőttessel terítettek az előkelő vendégeknek – ezek lévén mi – és tökéletesen tiszta tányérokban meg poharakban tették elénk az ételt és a sört, mert azt ittunk. A sörük is finom, meg a malackák is azok voltak, bár be kell vallanom, az elején nem akartam megkóstolni. Az én gyerekkori emlékeimben még házi kedvencként tartották otthon üvegdobozban egyes társaim, mint én a selyemhernyót vagy mások a papagájt. Aztán végiggondoltam, hogy mi a fontosabb, a nosztalgia vagy egy különleges és valószínűleg vissza nem térő lehetőség, hogy valami olyant egyem, amiről sosem gondoltam volna, hogy valaha is megkóstolom. Az utóbbi mellett döntöttem. A bőre ehetetlenül kemény volt, a húsa jó ízű, bár nem jellegzetes és nagyon kevés. Nem bántam meg. Egy pillanatig valamiféle beavatás részének éreztem magam. Albert Ildikó