tiszta égbolt
Pénz és műköröm
Ott ül a kisasszony az üvegkalitkában, éppen pénzt számol. Záróra után jár az idő, amikor már nem szívesen szolgálja ki az embert a miénkfajta „kereskedő”. Talán valami rossz beidegződés miatt, vagy csak úgy, hiszen neki is van magánélete. Siet valahová? Lehet azt tudni? Az intim szféra az szent és sérthetetlen. Kinek-kinek vigyáznia kell rá, ha már megadatott az otthon és annak kedves légköre. Szóval: nagyon gyakorlott mozdulatokkal pörgeti a pénzt a leány az ujjai közt. Ilyenkor derül ki, hogy a műkörömnek is lehet az esztétikain túl némi gyakorlati funkciója. Csodálattal nézem, amint majdhogynem boszorkányos ügyességgel kezeli azokat a fránya bankjegyeket. Akár Európában is megállná a helyét. Kék színű műkörme illik az egzotikus pénzekhez, s mintha igazi EU-csillagocskák villódznának a műgyanta rétegen, a rászórt csillámpor szivárványos fényeket szór felénk. Majdhogynem versbe illő.
Idősebb úriember várakozik előttem. Csak ezt a tízest cserélje ki, legyen szíves! – mondja, s talán még azt is hozzáteszi, hogy kezicsókolom. Nem hallom, csak odaképzelem, vagy inkább odahallom. A pénzzel dolgozó hölgy inkább morcosan, semmint udvariasan közli, hogy mindjárt. Aztán amikor méltóztat a kliensre is figyelni, behúzza a résen tízeuróst. És gyakorlott mozdulattal kitolja a négy tízest, a miénkfajtát, azaz a negyven lejt. Az ember még várná a többit, gondolom, mert úgy emlékszem, mintha 4,42 lenne a vételi, s 4,48 az eladási ár. Talán nyugtát is készül nyomtatni, de nem kerül sor a billentyűzet elegáns megérintésére, az ujjbegyek nem mozdulnak, és a csillagocskák sem villannak elegánsan. Mosoly nélkül, szinte unott rutinnal közli, hogy ez a délutáni, a hat utáni árfolyam, mehet akárhová, máshol ennyit sem adnak. Úgyhogy a 4,42-nek annyi, az benne marad a pénztárban. Mordul valamit a kliens, de immár nem olyan udvariasan, mint korábban. Mintha alig hallhatóan és óvatosan anyázna egy kicsit. Nem biztos. Csak odahallom.
Én következem. Semmi tessék, semmi PR-tanfolyamon vagy illemtanórán, médiatréningen emlegetett keep-smiling, vagy micsoda, mindösszesen egy unott pillantás, mintha csirkevágóhídon a felfüggesztett baromfira nézne – nemrégiben láttam egy ilyen dokumentumfilmet, ahol kizárólag női munkaerők matattak a gyári madarakkal –, úgyhogy inkább én szólok. – Nekem tízezer forintom van… S jön is a „üzleties” válasz, hogy 140-at tud adni érte. – Mit? – RON-t! – vágja rá, mintha turista lennék, s magyaráznia kéne. Nem hagyom abba, megpróbálok alkudozni, mert, ha nem, akkor 8 vagy 9 lejt – vagy RON-t, ha úgy jobban hangzik – mindjárt veszítek, s az bizony majdnem két liter benzin, két kiló kenyér, szóval sok ahhoz, hogy csak úgy elhányjam magamtól. Megismétli a nő, és érzem a hanghordozásán, hogy alkunak helye nincs, hűvös, kimért, rutinos a kijelentés, hosszú ideje lehet annak, hogy minden estefelé elmondja, ha áldozatok jelentkeznek: – 140-et mondtam! Mivel az imént láttam a normális árrésen felül 4,42-t fialó tranzakciót, s a rezzenéstelen fa-babaarcot, gyorsan zsebre vágom a kezem, és kifordulok a pénznyelő ketrecből. Mert nem vagyok turista, az biztos. Voltam én többször, Svájcban is az, a pénznek országában, ahol egy-egy centet veszítettem a pénzcserével egységenként, még akkor is, ha a berni pályaudvar környékén átallottam váltani, s ugyanvalóst, ha a zürichi bank-negyedben tettem meg néha eme aktust.
Arra gondoltam, miközben én is morogva oldalogtam elfelé, hogy az lenne jó, ha idehaza mindenki kereskedne, adna-venne, hozna-vinne-venne, s cserélne, váltogatna. Pénz, árut, befolyást és mennyei jussot. Hogy mindenki azonnal és irgalmatlanul érvényesíthessen a másikkal szemben, a másik ellen némi helyzeti előnyt. Az lenne ám a vidám balkáni barakk!
Eltelt aztán pár nap. Jöttem-mentem megint a városban. És ott ült a leányzó az üvegfal mögött ma is. Éppen vörös köröm-építménye volt neki, kicsi, fehér szívecskékkel. Egy másik vajon? Jó helyen van! Üldögéljen csak nyugodtan. Nem érdekelt különösebben.
Azt mondják, egy hónapig tart a köröm-költemény ebben a prózai világban, ha körültekintéssel használják a kezet és az ujjakat. S ha netán „dolgozni” kell, akkor még kevesebbet. S a pénz is könnyen kifolyik az ujjacskák között.
Simó Márton
.jpg)
.jpg)
