Amikor 1980-ban feleségemmel Párizsba készülődtünk, részletes útitervet állítottunk össze. A listán a híres mulató, a Folies Bergère (magyarul: pásztorlány-könnyelműségek) is előkelő helyen szerepelt. No, nem mintha felvetett volna minket a pénz, de egy riport nyomán tettük fel a bakancslistára. A Magyar Televízió Panoráma című műsorában egy interjút sugároztak Michel Gyarmathyval, a világhírű Folies Bergère művészeti igazgatójával. A gallok földjén élő hazánkfia a háború előtt budapesti színházakban edződött, de 1933-tól a fény városában bontakozott ki karriere. Honthy Hanna javaslatára magyarosította nevét Ehrenfeldről. Az egyik legpatinásabb vigadó, a Folies Bergère rendező-jelmeztervezőjeként, később művészeti igazgatójaként szerzett nevet a szakmában, s olyan nagyságokat léptetett fel Párizsban, mint például Josephine Baker, a „Fekete gyöngyszem”. A tévés beszélgetésben patrióta mivoltát is hangsúlyozta, s megemlítette, hogy honfitársainak tiszteletjegyet is biztosít, ha arra vetődnek. Ez szöget ütött a fejembe, és egyik délután Párizsban elmentünk a Richer utcai intézménybe, s híres földinket kerestük. A portás elmagyarázta a feljutást, s zegzugos folyosókon haladva értünk az igazgatói szobába. A kulisszák mögötti világ elég lepukkantnak tűnt, de nagy volt a nyüzsgés: a folyosókon frottírköpenyes táncosnők szaladgáltak, két oroszul beszélő, kifestett férfi várt a nyilvános telefonra. Beléptünk Gyarmathy úr szobájába, s jól nevelten magyarul köszöntünk. „Mit akarnak?” – hangzott a kurta válasz. Vázoltuk jövetelünk célját, de ez látszólag nem hatotta meg: elege lehetett a lejmoló magyarokból. Közben előkerült egy tévéstáb, s a magyar mulattató-menedzser arca egyszerre felderült. Leültetett bennünket a sarokba, s az interjúban a jó szívéről is említést tett, hogyan segíti meg a vasfüggöny mögött élő magyar testvéreit az igazi művészet élményével. Mikor a forgatócsoport elment, „vendéglátónk” visszavette apatikus arckifejezését, de két jegyet azért a kezünkbe nyomott. A J’Aime à la Folie! előadása közepes élményt nyújtott. Minden félórában egy félmeztelen női csoport – pávatollakkal, angyali-dévaj mosollyal – ereszkedett le a lépcsőkön. A műsorszámok között egy öltözködőművész volt emlékezetes, a pillanat tört része alatt váltott fazont a rajta lévő göncökből. Virtuóz zeneszámokra is emlékszem, s egy izraeli művésznő is rémlik, aki szintén hiányos öltözékben adott elő néhány mediterrán slágert. A pezsgőző közönség vastapssal jutalmazta az elmaradhatatlan kánkánt. Egy imitált báli jelenet után viszont felszínre törtek váratlanul Gyarmathy úr magyar gyökerei: a vetített díszleten Borsos József Lányok bál után című festményét láthattuk. Másfél óra után feleségemmel egymásra néztünk, s elhagytuk a műintézményt, mielőtt egy újabb pucér női különítmény koptatta volna a lépcsőket. Nemrégiben egy nyugatos barátom hagyatékát böngésztem, s megleltem benne Gyarmathy úrnak Párizsban, 1970-ben kiadott, magyar nyelvű verseskötetét. A Mosolyok és könnyek című könyvecske stílusára leginkább egyszerű lelkű druszája, Szabolcska Mihály volt döntő hatással. Az Én és a színház című versében pályafutását is vázolja, majd összefoglalja ars poeticáját:

„Színház lett az életcélom, Örökségem, hagyatékom. Színház nekem mindenem, Szerelmem és hitvesem…”

Csermák Zoltán