Arról beszélgettünk a minap egy asztaltársaságban, hogy ki milyen úton jutott oda, ahol jelenleg tart. A téma főként arra irányult, hogy miként választottuk azt a szakmát, amelyet űzünk, és miközben a többieket hallgattam, rá kellett döbbennem, hogy én ilyesmin sosem gondolkoztam. Mármint számomra szinte teljesen természetes, hogy jelenleg azzal foglalkozom, amivel, és eszembe sem jutott, hogy valóban milyen hosszú, olykor megpróbáltatásokkal teli út vezetett ide. Volt a társaságban néhány középiskolás is, akik folyamatosan azon kattogtak, hogy nem tudják, mit kezdjenek magukkal a suli befejezését követően, hisz noha napjainkban a külföldi munka számít igazán trendinek, ők mégis itthon maradnának, hogy tanuljanak. Igen, de mit? Közölték, hogy több szakirány iránt is érdeklődnek, a döntés azonban nem egyszerű, mert, ahogy fogalmaztak: életük hátralévő részét pecsételik meg vele, hisz amennyiben belevágnak valamibe – és talán nem jön be –, sokkal nehezebb lesz visszalépni. Nagyon meglepődtem, amikor azt mondták, hogy inspirálta őket a történetem, mert bizonyítja, hogy nem olyasmivel foglalkozom, amiről mondjuk már gyermekkoromban ódákat zengtem. És tényleg. Ez nemcsak olyan átlagos „tényleg”, hanem felkiáltójellel: tényleg! Mint minden gyermek, én is nagyokat álmodtam annak idején. Amikor elemiben beválogattak az iskolai kórusba, szinte biztos voltam benne, hogy híres énekes leszek, aztán úgy véltem, hogy a hokibottal fogom megkeresni a mindennapit. Nem igazán számoltam a testi adottságaim nyújtotta hátrányokkal, a szüleim azonban annál inkább, így táncparkett lett a hokibotból, ami ismét újabb álmoknak biztosított kitörési lehetőséget. Nem, versenytáncos sem lett belőlem, így a labdát kezdtem kergetni, az első edzés után azonban közel álltam ahhoz, hogy a csapattársam hátizsákjában vigyenek haza, így a focis témát is nyugodt lélekkel ki lehetett húzni a listáról. De akkor mihez értek én? – tettem fel magamnak a kérdést, még érettségihez közeledve is, majd megnyugvásomra eszembe jutott a pszichológia. Tetszik, érdekel, így bizony ezt tanulom majd, és pszichológus leszek. Ügyesen vállon veregettem magam, majd eltelt néhány hét, a lelkesedésem pedig halványulni kezdett, és már nem akartam saját pszichológiai rendelőt. Jól mondják, a kritikus pillanatokban történnek a legváratlanabb események, az én esetemben pedig mindez egy médiatáborban következett be, ugyanis azt követően, addig soha nem éreztem akkora magabiztosságot: „vagy újságíró leszek, vagy rádiózni fogok” – jelentettem ki, az elmúlt nyolc évben pedig mindkettő megadatott, amire igazi áldásként tekintek. Láttam a sulisok arcán a lelkesedést, amikor mondtam, hogy semmi baj, ha tizedik vagy épp tizenegyedik osztályban nem tudják, hogy mit szeretnének tenni. A legfontosabb, hogy figyeljenek a különböző jelekre (addig eszembe sem jutott, hogy a többiekkel ellentétben, mennyire szerettem a fogalmazásórákat), ha pedig jön a lehetőség, akkor ne féljenek megragadni. Merthogy jönni fog, az biztos. Kertész László