tiszta égbolt
szórványos felhőzet
Para
Javában zajlanak a paralimpiai játékok, de képmutatás lenne kijelentenünk, hogy olimpiai láz fűt bennünket. Mert ötkarikásnak ötkarikás ugyan, de para. Túl vagyunk egy euforikus labdarúgó-Európa-bajnokságon és egy remek olimpián, most viszont betakarodás van, elkezdődött az iskola, számlákat kell fizetnünk, nincs időnk a paralimpiára. Nem mellesleg pedig a televízió sem teszi tönkre magát a közvetítéssel, hiszen miért mutatna művégtagokat, sérült embereket, mikor az messze nem akkora biznisz!
És közben javában zajlanak az olykor ragyogó, máskor kopott mindennapjaink is. Mert ugye, szüretelünk, iskolába visszük a gyermeket, főzünk, mosunk, dolgozunk, védjük az identitást, az anyanyelvet, a szülőföldet, petíciókat írunk alá és nyújtunk be, zászlókat lobogtatunk vagy lobogtatnánk. Mert mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint mások. Csak éppen többet kell paráznunk, történelmi örökségünk parasorsba taszított bennünket. Sportolóink közül – ha nyilvánosan nem is, de bizalmas körökben – a legtöbben hangoztatják azt a véleményt, miszerint a romániai magyar sportolónak mindig is többet kellett dolgoznia ugyanazért az eredményért és elbírálásért, amely a román sportolót megillette. Egyenlőség ide vagy oda, hátrányban voltunk és vagyunk. Ez a hátrány pedig ott ül a nyakunkban, rugdalózik, csapkodja a fejünket, tépi a hajunkat és ordít. Ő a mi gyerekünk, és ő egy ilyen gyerek. Benne nincs meg mindaz, amit az átlagos babákban szeretni lehet, túlsúlyos és magában hordoz mindenféle történelmi sérülést. Ő is sérült, művégtagokkal, értelmi fogyatékosságokkal, és az országos média leginkább csak elrettentő példaként közvetít róla.
De esténként az ágyba huppanunk, és ahogy váltogatjuk a tévécsatornákat, meghalljuk, hogy újabb paralimpiai érmet szereztünk. És eszünkbe jut az is, hogy van nekünk Novák Edénk, akire végtelenül büszkék vagyunk, sőt már-már elkezdünk azon gondolkodni, hogy nem baj, ha parasport, és az sem baj, ha parasors, hiszen a lényeg nem a végtagokon és nem a mindennapokban bújik meg, hanem a gerincben és a küzdelemben!
Magával ragadó belső élmény, amikor hátrányos helyzetűek sikereitől lábad könnybe a szemünk. Semmivel sem kisebb a paralimpikon érdeme, mint az olimpikoné!
A pontszám ugyan kevesebb, az időeredmény is elmarad, de a küzdés ugyanakkora. És nem tudhatjuk, hogyha valódi végtag lenne a művégtag helyén, akkor nem éppen ő lenne-e a világ legjobbja?!
Van azonban valami, ami még inkább magával ragadó: amikor a belső élményből külső élmény lesz. Ilyenkor együtt ünneplünk, talál a szó, elsimul az indulat. Ez történt tegnap, amikor átadták Csíkszeredában a Márton Áron Tehetséggondozó Központ és az FK Csíkszereda bentlakását. A mi kis paracsemeténknek új „játszótér” épült, és igen, ünnepeltünk. Nem paráztunk!
Már csak az a feladat, hogy megtanítsuk a gyermekeinket a paralimpikon elszántságával fittyet hányni a hátrányokra, és vele együtt neki kell vágnunk a távnak. Fel kell küzdenünk magunkat a legtetejére, mert csak akkor vesznek figyelembe bennünket, ha a legjobbak közé verekedjük magunkat. Mint Novák Ede. Akkor majd számítani fogunk, akkor majd zászlóvivők lehetünk, és akkor talán saját zászlót is lobogtathatunk. Sőt amennyire para a helyzet ebben az országban, a parasorsunk terhe alatt is ámulatba ejthetünk bárkit, és külsővé terjeszthetjük a kicsi belső élményeinket.
Kovács Hont Imre
