Álmaimban Európa visszainteget – parafrazálhatnám az 90-es években hódító Álmaimban Amerika című popslágert, hiszen viszonylag friss élmény, hogy hazatértem Brüsszelből, és tevékenység közben tekinthettem meg, hogyan működik a döntéshozatal meg az egyéb ügyintézés az Európai Unió székhelyén. Ugyanakkor be kell vallanom, hiába passzol ide az AD Studio dala, nekem valamiért sosem volt kedvencem. Pontosan ilyen felemás gondolataim támadtak a belga fővárossal kapcsolatban is. Az alig másfél napos látogatásom alatt bennem róla kialakult kép ugyanis meglehetősen finomvegyes, mint a franciasaláta. Tagadhatatlan, hogy először eljutni Brüsszelbe élmény. A szó pozitív értelmében. Sőt, ha hosszú évek óta nem ült repülőgépen az ember, akkor már az odaút is az. Az időjárás-előrejelzések aznapra 35 fokos hőséget és verőfényes napsütést jeleztek, ehhez képest leszállás után a teljesen ködbe burkolózó Brüsszel látványa fogadott. A hőségnek nyoma se volt – teszem hozzá szerencsére –, ellenben a magas páratartalom az Atlanti-óceán közelségére emlékeztetett. Ami szinte azonnal feltűnt, hogy Brüsszelben senki nem sietett sehová. Az útlevél ellenőrzésénél szolgálatot teljesítő hölgy egykedvűen rágózott és fülhallgatón zenét hallgatott, miközben egyébként kifogástalanul, sallangmentesen végezte a munkáját. Ugyanez a kép fogadott a légikikötő előtt is. Az emberek sorba álltak taxiért és senki nem volt ideges, hogy mikor kerül sorra. A taxik mintha csak futószalagon érkeztek volna, egymás után jöttek. A forgalmat mindössze egyetlen ember dirigálta civilben, ő mondta meg, ki melyik taxiba üljön be. Iránymutatását mindenki zokszó nélkül követte. Ő is szinte erőfeszítés nélkül, mit sem törődve a világ gondjával végezte a dolgát. A reptéri ügyintézés precizitása már-már lenyűgöző volt. A város maga azonban már kevésbé. Útban a szálláshely felé, sétálva az ember önkéntelenül is arra lett figyelmes, hogy lépten-nyomon út- vagy járdafelújítás zajlik, meglehetősen nagy zajt csapva. Az eldobott cigarettacsikkek és a balkáni viszonyokat idéző piszkos utcák ugyanakkor a meglepetés erejével hatottak. Ezúttal nem pozitív értelemben. Meg kell hagyni, a hazai viszonyokhoz szokott erdélyi ember szemével nézve mindez kölcsönzött némi otthonos jelleget a belga fővárosnak. Brüsszel ugyanakkor hamisítatlan világváros, még a buszsofőrök is tudnak angolul, sőt az utcán vagy a metróaluljáróban sem sikerült olyan járókelőbe botlanunk, aki ne tudott volna ezen a nyelven útbaigazítással szolgálni. Ez némi elégtétellel szolgált, hogy volt értelme idegen nyelveket tanulni. Az Európai Parlament épülete és környéke tekintélyparancsoló. Csak az újságíróként magyarellenes publicisztikáiról is ismert, de azóta EP-képviselővé avanzsáló Rareș Bogdan látványa rontott némileg a hangulatomon. A legérdekesebb azonban nem is maga a parlamenti ülésterem volt, hanem az Európai Parlament kávézója, ahol az informális beszélgetések zajlanak. Egy kicsit valóban beleshettem a kulisszák mögé. Brüsszel belvárosát ugyanakkor érdemes megtekinteni. Legalább egyszer. Szinte valamennyi ismerősöm, aki járt már ott, a lelkemre kötötte, hogy ki ne hagyjam a Delirium nevű „vendéglátóipari kétséget”. Nem is hagytam ki, és elismerem, hogy érdekes ízű söröket kínáltak. Más kérdés, hogy az már kevésbé tetszett, hogy igyekeznek keresztbe tenni a kártyával fizető turistáknak. Hiába néztem ki magamnak például egy alig két és fél euróba kerülő churros-t – ez egy spanyol süteményféle, valahol a fánk és a kürtőskalács között –, közölték, hogyha kártyával fizetek, akkor minimum három euróra kell vásárolnom. Így lett belőle majdnem öt euró. Összességében azt mondhatom, hogy Brüsszel nem véletlenül az Unió fővárása, egyszerre van jelen a nyugat-európai pedantéria és a kelet-európai ravaszkodás, a jóléti társadalmakra jellemző nyugalom és a balkáni nemtörődömség. Európa, én így szeretlek! Mondjuk ki hát bátran: otthon vagyunk Brüsszelben is. Kiss Előd-Gergely