Hajdu Gábor nyugalmazott ügyvéd, szenátor, alkotmányjogász 80 évet töltött október 15-én. Csíkszentmártonon született és több mint tíz éve ismét a szülőházában lakik. A volt RMDSZ-politikust, egykori miniszterelnök-helyettest ezúttal kevésbé a politikusi tevékenységéről, inkább gyerek- és ifjúkoráról, ügyvédi pályája kezdetéről faggattam. [caption id="attachment_79787" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Milyen volt ez a nyolcvan év? – Mintha lipinkán ültél volna. Vagy pedig a szinuszgörbéhez hasonlítható: le s fel, le s fel… Ez így történt a kezdet kezdetétől, mert nem voltam még hat éves, amikor sor került a menekülésre. 1944 őszén arról volt szó, hogy Csíkszentmártont a Déli Hargita vonulatáról tűz alá fogják venni, mihelyt a románokkal megerősített orosz, „felszabadító” csapatok bevonulnak a medencébe. A szüleim akkor egy kis szekérkére tettek a húgommal, Magdikával együtt, és lehúzták a szekeret Kozmásra, Bálint Jakab nagybátyánkhoz, de onnan hamarosan visszatértünk, mert jött a menekülés az alcsíki medencéből, ökrös szekérrel, hogy minél előbb utolérjen a „felszabadítás”, a váratlannak mondott román betörés híre, s akkor egy hosszabb útnak indultunk neki, átmentünk Kápolnásfaluig. Közben megálltunk a Hargitán, egy tisztáson, körülbelül ott, ahol édesapámat az előző meneküléskor, 1916. augusztusában megkeresztelték, hogy a mennybejutását ezáltal biztosítsák, lévén, hogy valamelyest koraszülött volt, és a román betörés hatására indultak be a szülési fájdalmak nagyanyámnál. No, de 1944 után ismét néhány, megpróbáltatásokkal teli év következett. Én a szokásosnál egy évvel hamarabb, öt éves koromban indultam iskolába. Utána jött két aszályos év, éhínséggel a Csíki-medencében, amit nem volt könnyű átvészelni. A dolgokat bonyolította, hogy édesapámat osztályellenségnek, reakciósnak nyilvánították. Egyrészt azért, mert a testvéröccsét, Hajdu Lászlót keresve, a nagyapám által a kiváltás céljából eladott két ökör árával a zsebében, saját szemével látta a földvári és focșani-i hadifogolytáborokban uralkodó áldatlan, embertelen körülményeket és az akkori vezetők tudomására hozta, hogy politikailag intézkedni kellene. Boda Vilmosék a tényfeltárás valódiságát vitatták, mondván, hogy ez a leírás román- és rendszer-ellenes, rosszindulatú híresztelés, így édesapámat  az osztályellenség lakájainak táborába sorolták. Sok idő nem múlt el, 1950 tavaszán házkutatás volt, szüleimet rádióhallgatással és rémhír-terjesztéssel vádolták. Bejöttek, itt a középső szobában volt a hálószobánk, keresték a rádiót. A kisrádió egy nagyobb tarisznya-zsákban volt az ajtó mellé letéve, és édesanyámnak volt annyi lélekjelenléte, térült-fordult, kivitte a szemük láttára a tarisznyát a házból. Bedobta a kútba. Csakhogy néhány hét elteltével, 1950. május 10-e éjszakáján ismét jöttek a szekuritatésok, elvitték a Duna-csatornához, másfél év múlva térhetett haza. De mielőtt elvitték volna, történt egy számomra emlékezetes eset. A házunktól ötven méterre volt a kultúrház. Bocskor Jóska volt a néptanácselnök, tette, amit kellett tennie. 1949 végén vagy 1950 elején édesapámat egy népgyűlésen kiolvasták, mint osztályellenséget, s ugyanakkor nekem ki kellett volna állnom szavalni. De mondtam, én már nem! Inkább én innen is elmentem! S hazajöttem… de még ma is feldúl, ha eszembe jut ez a helyzet. Édesapámnak eredetileg 6 hónapos „csatornázás” volt kiszabva, majd azt egy ugyancsak 6 hónapra szóló meghosszabbítás követte, majd egy ismételt  6 hónap. Ahogy ezt a mintegy tíz évvel ezelőtt áttanulmányozott iratcsomó anyagából kitűnően megállapíthattam, a második hosszabbítás eredetileg egy román nemzetiségű sorstárs nevére volt kiszabva, tiltott újságolvasásért(!), de a címzett nevét áthúzták, és édesapám számára biztosították a „csatornás” elmélyülés lehetőségét. Én időközben bejutottam a csíkszeredai líceumba, együttesen Bíró Géza, György Imre és Kelemen József falubeli osztálytársaimmal, de a hangulatomra jellemző, hogy 1951 novemberében egyedül én nem jöttem haza Szent Márton napot ünnepelni,  így a kiürült internátusban magányosan töltöttem a hétvégét, és csak hétfőn tudtam meg, hogy édesapám vasárnap hazajött a csatornától és a falu örömmel fogadta. – Miért éppen az ügyvédi pályát választotta? –Az iskolában matematikából jeleskedtem, az elemi és a középiskolában is ebből a szempontból vitathatatlanul osztályelső voltam. Lehet, hogy olyan szakra jelentkeztem volna, ami a matematikából táplálkozik, de közben volt egy rekrutálás: jött egy ügyész, aki a jogász szakmáról tartott előadást a gimnáziumban, és annyira meggyőzött bennünket, hogy az osztályunkból összesen heten felvételiztünk ’54 őszén a Bolyai Egyetem Jogi Karára. A vizsgák megkezdése előtt Darvas Józseffel együtt behívattak a kari dékánátusra, hogy társadalmi hovatartozásunk miatt lebeszéljenek a jogi pályáról, mondván hogy az Agrártudományi Kar tárt karokkal várja az átiratkozásunkat. Jóska már korábban is átesett egy ilyen szűrő akción, amely során a csíkszeredai Líceumból többeket eltávolítottak rossz társadalmi származás miatt, többek között a kászoni László unokatestvéreket, unokatestvéremet, a csíkkozmási Bálint Tibort, a csíkszentmártoni Epresi Dénest és másokat. (Az eltávolítottak közül sokan lemondtak a további próbálkozásról, mások pedig a Zsil-völgyében vagy éppen a sepsiszentgyörgyi Mikóban tanultak tovább.) Végül Darvas Jóska állhatatossága győzött, gondoltuk, hogy „ide indultunk, itt maradunk”. Végül sikerült a felvételink, így a 16. évemet az egyetem padsorában töltöttem be. Újabb megpróbáltatást jelentett, hogy a Bolyai Egyetem csak az ösztöndíjasoknak tudott szállást biztosítani, így végül az egyetemünk kapusnőjének pincelakásában laktam, három társammal együtt. Négy és fél hónapot egy ágyban háltunk Jóskával, míg a másik ágyban egy Szakács nevű idősebb geológus egyetemista  pihent. Számomra adódott egy pótolhatatlan előny, a házinéni vágóhídi velőscsontokból és hasonló finomságokból főzte az ebédünket, így egy szűk félév alatt 15 cm-t nőttem, és itthon alig ismertek rám a januári szünetben. Később a Dónáth út társégében laktam, kb. 1 km-re a Törökvágástól, majd harmadévtől a Kalauz utcában voltam albérletben, nagyon jó körülmények között. Évente kétszer jöttem haza, egy kivétellel, amikor a névadó nagyapám betegségében látni akart, így Szekelykocsárdon, a vasútállomáson vártam az éjszakai átszállást, amikor egy rendőr felpofozott, mert tintapecsétes volt a buletinem, majd amikor megtudta, hogy jogász tanuló vagyok, kérte a bocsánatot. – Az 1956-os forradalom idején éppen egyetemista volt. Hogy emlékszik vissza erre az évre? – A jogi fakultáson volt még két negyedéves, Csíkból származó diák: Szakács Dénes, aki később bíró lett Gyergyószentmiklóson, de Csíkszeredában fejezte be az életét és Vitos Lajos, aki ügyész lett. Ez utóbbi volt az 1955-56-os tanévben a jogi kar ifjúmunkás-szervezetének a vezetője. 1956 őszén ők negyedévesek, én harmadéves lettem, és a rábeszélésükre elfogadtam, hogy én legyek a Vitos Lajos utódja. Egy üldözött, politikailag más kategóriába tartozó személy lett így a jogi fakultás kari szervezetének a titkára. Ment is a dolog, mentünk falumunkára, agitáltunk a békéért, a hadseregek leszereléséért, a háborúk megelőzéséért… Összejártuk a Kolozsvár melletti magyar falvakat. Október 23-át követően fellángolt a várakozás, hogy megváltozik a világ, de akkor Magyarországon jött a szovjet megtorlás. Nálunk az egyetemen döntés született, hogy egy bizonyos napon minden évfolyamon pontosan tíz órakor feláll valaki, és kérni fogja, hogy egy percnyi felállással adózzunk a forradalom elesettjei emlékének. A választás az évfolyamon rám esett. Felálltam, de a tanár is már nézte az órát, tehát tudta, hogy mi készül. Megtörtént. Ez azért érdekes, mert amikor már negyedéves lettem, és 1957 őszén az évi beszámolót kellett tartanom, akkor felelősségre vontak, hogy KISZ titkári minőségemben az események uszályába kerültem. De egyéb megrovás nem történt. Elvégeztem az egyemet, vörös diplomával. – Hol kezdte az ügyvédi pályáját? – Az államvizsga után Darvas barátommal együtt vártuk a kinevezést. Én bíróságra szerettem volna menni. Teltek-múltak a hetek, és nem kaptunk semmiféle hivatalos értesítést. Végül elhatároztuk, hogy bemegyünk Bukarestbe. És december elején az igazságügyi minisztériumban egy személyzetis egy szekrény alján megtalálta a dossziénkat. Kérésünket, hogy bíróságokra helyezzenek, nem fogadták el, a Maros-Magyar Autonóm Tartomány  ügyvédségébe irányítottak. Meglepett a dolog, de káderesünk szerint én voltam a  szerencse letéteményese, mivel első jelentkezőként választhattam Marosvásárhely, Csíkszereda és Székelyudvarhely közül. Én az utóbbit választottam, így kerültem Székelyudvarhelyre 1958 decemberében. Ezt megelőzően nem jártam soha Udvarhelyre, járt viszont édesapám 1946-ban a Magyar Népi Szövetség hadakozásba torkoló második Kongresszusára, amit később a megtorló intézkedések sorozata követett. – Mi volt az első benyomása Székelyudvarhelyen? – Nem ismertem senkit. Vettem egy sorsjegyet, és másnap nyertem majdnem 1000 lejt. Azon vettem egy bakelitrádiót. Az udvarhelyi kollégák barátsággal fogadtak. Mindnyájan idős emberek voltak, Venetsek Oszkár szakmai irányítóm és Réti Imre bácsi római katolikus egyházi múlttal rendelkeztek. Réti Imre asztalán ott volt A tőke, a Kommunista Kiáltvány és a Biblia. Később közel kerültem az oklándi származású Máthé Lászlóhoz, aki az akkor még gyakran alkalmazott Osztrák Polgári Törvénykönyv avatott ismerője volt, Fekete Ferenc munkásfakultásos jóindulatú bírósági elnök, Fodor Tibor csikrákosi származású szintén jóindulatú törvénybíró, Ifjú Mihály  nagytudású és akkurátus telekkönyvvezető. A kollégák kerestek szállást számomra a Kossuth 56 szám alatt, dr. Tassaly orvos lakásában. Udvarhely nagyon kellemes város volt. Egyszer hívtak egy ipari vállalathoz jogtanácsosnak, de a Kossuth utcában találkoztam Molnos Dániel jogász kollégával, aki lebeszélt, mondván, hogy jogtanácsos bármikor lehetek, de az ügyvédi testület nem nagyon befogadó, így örvendenem kell, ha tagja lehetek. Közben megérkezett Both Ferenc is, akit egy büntetőjogi kitérő után helyeztek Udvarhelyre a Fehér megyei ügyvédi testületből. Az eset nagyon tanulságos volt. Both Feri és néhány fiatalabb kollégája 1953-1954 körül kezdte meg az ügyvédkedést, amikor az akkor érvényben lévő törvények a kezdő ügyvédek számára is megengedték a fellebviteli képviselet lehetőségét. 1958 körül elfogadtak egy új szervezési törvényt, amely a fellebbezésben való képviselet lehetőségét bizonyos végleges ügyvédi időtől tette függővé. Ezt a törvényes korlátozást kiterjesztették azokra is, akik a régi törvény hatálya alatt már gyakorolták a fellebbezésben való képviselet jogát. Ez ellen a kiterjesztés ellen emeltek törvényes kifogást, hivatkozván a szerzett jog évezredes jogelvére. A kommunista állam nem ismert kegyelmet, a fiatal ügyvédek ellen büntető eljárást indítottak, ami felmentéssel végződött, de a helyi párt és kormány-szervek tekintélysértőnek tekintették a visszafogadásukat, így az érintetteket szétspriccolták. Both Feri így került Udvarhelyre és lettünk barátok. Udvarhely nagyon kellemes város volt. Jó másfél éves gyakornokoskodás után Marosvásárhelyre mentünk tartományi ügyvédjelölti szakmai megbeszélésre. Ezen részt vett az Igazságügyi Minisztérium képviseletében Tudorica bácsi, minisztériumi igazgató is. Jelenlétében a megbeszélés román nyelven folytatódott, így akadozóvá vált. Amikor elvégeztük a középiskolát, oroszul jobban beszéltünk, mint románul, és a Bolyai Egyetemen sem sokat használtuk a román nyelvet. Udvarhelyen a tárgyalások is magyarul történtek, fellebbviteli szintig pedig nem jutottunk el. Én átgondoltam, hogy nekem ez nem nagyon kecsegtető. Hamar született az elhatározásom, a megbeszélés szünetében kihallgatást kértem, előterjesztve az ideiglenes áthelyezési kérésemet egy olyan Kárpátokon kívüli területre, ahol kizárólag románul folyik az igazságügyi tevékenység, hogy elsajátíthassam a román szaknyelvet. Meglepte a kérés, de cselekedett, így kerültem hat hónapra Kománfalvára. – Ha későbbi miniszteri kinevezésére gondolunk, úgy tűnik, igazán előrelátóan cselekedett több mint ötven évvel ezelőtt… Hogy érezte magát Kománfalván? – Melegszívű közösség fogadott. Együtt mentünk moziba, vendéglőbe, esküvői vacsorákra. Mondtam, én nem is ismerem a házasulandókat, hogy menjek lakodalomba? „Este nuntă cu dar – mondták. –  Dăî un pol sau cincizeci de lei și te distrezi până când te simți bine.” Édesanyám azt mondta, hogy neki mindegy, hogy kit veszek feleségül, csak tudjon magyarul, mert ő nem tudna a menyével szótlankodni. A szakmai irányítóm Popescu Constantin volt, jó képességű, férfias kiállású, politikai múlttal rendelkező ügyvéd.Felhasználtak rendesen, ügyet is adtak a tárgyalásokra, közben tolmács is lettem. Végül is onnan mentem ügyvédi véglegesítő vizsgára 1960 decemberében, és ez alatt távollétemben is támogattak anyagilag, nevemben is vállaltak ügyeket a szüleim ámulatára, hogy ne maradjak pénztelenül, mivel itthon készültem a váratlan véglegesítőre. Amikor lejárt az áthelyezési időm, búcsúvacsorát tartottunk, és amíg vártam az autóbuszra hazafele, a postán megírtam a kérést, hogy helyezzenek Székelyudvarhelyről Csíkszeredába. Hamarosan megkaptam a jóváhagyást, és jelentkeztem a csíkszeredai ügyvédi irodánál. Itt Ördög Ferenccel találkoztam a folyóson, aki azzal fogadott, hogy miért követtem el ilyen szamárságot? „Itt így is halunk éhen” – mondta. Ettől eltekintve minden jól indult. Remete Adolf – Bukarestből ingázó kolléga – szimpatikus román-magyar-zsidó keverék hívott, hogy ebédeljünk együtt a Városiban. Ott találtuk magányosan egy asztalnál dr. Pachota Gyula nőgyógyászt. Asztalához invitált, majd egy parti preferánszra. Ez 1961. február 15-én történt. Azóta is tart a komasággá fejlődött barátságunk. Néhány év multával iroda-felelőssé léptetett elő a kollégium, mivel Bakó Pali bácsi elődöm egy zűrös tárgyalást követően agyvérzést kapott. A megyésítés után ideiglenesen ügyvédi kollégiumi elnöki megbízást kaptam, majd kétszer 4 évre közgyűlési határozattal megyei elnök lettem. Időközben az irodában mind több párttag landolt, így nagyon nem lepett meg, amikor Ugron Endre barátságoson közölte, hogy be kell lépnem a kommunista pártba, mert az ügyvédi megyei elnöki funkció a párt nomenklatúrájában szerepel. Vonakodásomra magyarázatot kért és én őszintén elmeséltem, hogy a belépésnek számos akadálya van, mivel édesapám Duna-csatornás volt,  nagybátyját, dr. Boga Alajost ugyanazon az éjszakán, 1950 május 10-én tartóztatták le és a máramarosszigeti politikai börtönben életét is vesztette,  édesanyám bátyját,  Bálint Tivadar  csikmadarasi római katolikus plébánost 1958-ban ítélték 18 évi börtönbüntetésre, másik bátyja, a csikkozmási Bálint Bertalan pedig a kollektivizálás elleni szembeállásáért kapott börtönbüntetést, pedig igazát egy bukaresti ügyvéd védte. „Tégedet nem akartalak kompromittálni” – magyarázta a nagybátyám az ügyvédválasztást. Ugron Endre barátsággal közölte, hogy mindez ismeretes a Párt számára, és egy hét gondolkodási időt adott, majd annak lejártával megkérdezte, hogy sikerült-e elhatározásra jutnom. Válaszoltam, hogy igen, úgy döntöttem, hogy nem lépek be a pártba. Endrét – aki igazi jóakaróm volt –  meglepte a válaszom,  és azzal zárta a beszélgetést, hogy én egy javíthatatlan  szamár vagyok. Egy bő évtizedre az idő őt igazolta. – Hogyan emlékszik vissza 1989 decemberére? – Ott voltam a tömeg szélén, láttam a tolongást a megyeház erkélyén. Akkor már senkinek nem volt a zsebében a párttagsági könyv, így több volt a férőhely is. Én ott álltam a posta előtt, majd bementem, megszövegeztem és a bukaresti Nemzeti Megmentési Front címére elküldtem egy táviratot, vázolván, hogy mit kíván a székelyföldi magyarság a forradalmi átalakulástól. Mikor kijöttem a postáról hallottam, hogy a tömegből valaki elkiáltja, hogy „Menjünk fel a szekuritátéhoz.” Tudtam, hogy itt nagy hiba vagy diverzió történt, de a felajzott tömeget nem lehet megállítani. Nem is tudom pontosan, miként történt, de megválasztottak az RMDSZ csíki elnökének. Nagyon sokat fáradozott a gyimesbükki Deáky András, aki mindenképpen el akarta érni, hogy a történelmileg és néprajzilag is az egykori Csík megyéhez tartozó községet visszacsatolják Hargita megyéhez. László Imre ügyvéd kollégával és régi barátommal közösen elkészítettük a bukaresti főhatósághoz címzett kérést, amivel bementek Bukarestbe. Iliescu elnök úr személyesen fogadta, elmélyülten áttanulmányozta a kérést és annak történelmi vonatkozású indoklását és ígéretet tett, hogy mihelyt törvényes keretek azt lehetővé teszik, kedvezően fogják elbírálni. Ebben maradtunk. Közben sor került az első szabad választásokra, az RMDSZ kimagasló eredményt ért el. Frunda György marosvásárhelyi ügyvéd kollégával beválasztottak az Alkotmányt előkészítő parlamenti bizottságba, ahol részünkről a minden szempontból felkészült Frunda vitte a prímet. Végül politikai ellenfeleinknek sikerült megtorpedózniuk a sikeresnek ígérkező alkotmányozási folyamatot, bevetvén az ún. HARCOV-diverzió fegyverét. Amikor nem jelentkeztek panasztételre az állítólag elüldözöttek, akkor  a bizottság  helyszíni kiszállásokkal  és ilyen-olyan előnyök kilátásba helyezésével serkentette a panaszkodást. A legnagyobb meglepetésemre az én nevem is bekerült a Jelentésbe, mint aki bántalmazással űztem volna el a megyei törvényszéki elnöki székéből Rus Teodort. Mindez úgy, hogy – megsértve minden jogelvet – tőlem senki nem kérdezett semmit a rágalmazó-becsületsértő vádaskodással kapcsolatban. Meg tudtam volna mondani, hogy a  minden szempontból kompromittált és jogszabályokat és jogelveket sértő, hatalmi funkciójával visszaélő elnök leváltását egy román nemzetiségű katonatiszt elnökletével megtartott városházai gyűlésen, valóban az én javaslatomra, egyöntetű határozattal fogadtuk el, majd engem, Laszló Imre és Szakács Ildikó ügyvéd kollégákat és még két kívülálló polgártársat bíztak meg  a végrehajtással. Amikor Rus Teodor személyes    biztonságát vélte veszélyeztetettnek Csíkszeredában, ha elhagyja a törvényszék épületét, akkor biztosítottam, hogy erről jómagam  kezeskedem és vállalom, hogy saját kocsimmal szállítom a megyehatárig ha el kívánja hagyni Hargita megyét. Ezt követően pedig az időközben e célból behívott Lakatos Józseffel kettesben történt az átadás-átvétel és amikor másfél-két óra múlva visszamentünk, akkor Lakatos azzal fogadott, hogy időközben Rus Teodor telefonálgatott, majd mondván, hogy kimegy könnyíteni, egyszerűen lelépett. Megjegyzem, hogy szándékomban volt Rus Teodor ellen büntető feljelentést tenni hatalmi visszaélésért, mivel a jogszabályok kétségtelen megsértésével tárgyalta az elhíresült  vagyonellenőrzési pereket. Megkérdeztem Timár Éva néptanácsi jogtanácsost, hogy megfelel-e a valóságnak az az információ, ami szerint Rus Teodor a tanácsi jogtanácsosok számára szóbelileg kötelezővé tette a fellebbezés bejelentését a bíróságok által alapfokon tárgyalt perekben, hogy aztán saját maga számára kisajátítván a fellebbezések elbírálásának jogát, tetszés szerinti jogerős döntést hozzon. Timár Éva megerősítette az általam tudottakat, de néhány napos határidőt kért, hogy vállalja-e a tanúskodást. Következő találkozásunkkor azt mondta, hogy ne haragudjak, de a politikai és jogi helyet annyira kiszámíthatatlan, hogy ő nem meri vállalni a tanúskodás terhét, így nekem is le kellett mondanom a szándékolt bűnvádi pereskedés kezdeményezéséről. Mikor később az élet  úgy hozta, hogy Rus-szal ismét találkozzunk, és én szemrehányást tettem hamiskodásáért, tagadta, hogy ő ilyen valótlanságokkal járult volna hozzá a HARCOV-jelentéshez. – Néhány évvel később egészségügyi miniszterré nevezték ki. Hogyan is történt ez? – Egy napon meglepetésemre az a feleségem által közvetített kolozsvári felkérés ért, hogy délután 6 óráig nyilatkozzam, vállalom-e az egészségügyi miniszteri parlamenti jelölésemet, mivel dr. Bárányi Ferenc lemondott. Ugye, nem vállalod? – kérdezte a feleségem. Fontolgattam, latolgattam, végül igent mondtam, az RMDSZ jelölt, a Parlament megválasztott. A zsebemben volt dr. Vitos Attila kérése, hogy miután évek teltével visszatért az országba, a helyi egészségügy gáncsoskodik. Első dolgom volt, hívtam a személyzeti főnökét, adja ki a visszafogadó miniszteri jóváhagyást, ő viszont ilyen-olyan akadályokat látott. „Ezért az intézkedésért én vállalom a felelősséget, tehát több duma nincs” – mondtam. 1998 decemberében a Képviselőházi szakbizottság le akart mondatni, azzal az indokkal, hogy a rendelkezésemre álló öt hónap alatt nem készítettem elő annak a törvénynek a végrehajtását, amivel a Parlament korábban hat évet bíbelődött. Karácsony szenvedején az esti órában hívott a miniszterelnök, hogy beszélni szeretne velem. Akkor szembesültem a  politikai szövetségeseink cseléről, amitől dr. Bárányi Ferenc képviselőházi szakbizottsági tag sem volt idegen, mintha én lettem volna az ő lemondatásának az inspirátora. Behívatták Markó Bélát is, én bizonygattam, hogy milyen konkrét végrehajtási előkészületek történtek, így dőlt dugába a tervezett lemondatás. Egy évvel később, Radu Vasile lemondatása után, az Isărescu-kormány megalakulásakor már a képviselőházi szakbizottság maradéktalan támogatását élveztem. Így én lettem és maradtam Románia első nemorvos egészségügyi minisztere. Később a szakmai testület kitüntetését is megkaptam. El kell mondanom, hogy több támadás ért, hogy én úgymond  támogattam dr. Jeszenszki Ferencet. Tudni kell, hogy én őt már ott találtam a minisztériumban és kihasználtam vitathatatlan felkészültségét és külföldi-belföldi összeköttetéseit. Nem könnyen szántam rá magam, mert el kellett vonatkoztatnom az évekkel korábban történtektől, amikor a Moldova észak-keleti sarkába orvosként kihelyezett lánya tragikus halába belebetegedett, oklándi születésű dr. Máthé Laszló székelyudvarhelyi ügyvéd kollégám-barátom arra kért, hogy dr. Jeszenszkinél érjem el, hogy meghalni engedjék ki a csíksomlyói barátságtalan járványkórházból, hogy a székelyudvarhelyi Rózsa utcai otthonában fejezze be az életét. El is mentem dr. Jeszenszkihez, akitől nem állt távol, hogy a szenttamási családi pereskedésekben a legilletékesebbeknél keressen jogi támogatást, de a válasza az volt, hogy én miként gondolom, hogy ilyen szakmai kérdésbe beleüssem az orromat. Így nem maradt más hátra, mint az idős barátom akaratát részben teljesítve nemsokára elmondjam a tiszteletadó temetési búcsúztatóját. Mint ahogy mindnyájunk felett előbb-utóbb elmondják. – 1990-től jelen volt a törvényhozásban, az alkotmányozásban, s a városi tanácsi tagság mellett többek között a forradalom alatti rendőrgyilkosságokkal vádolt személyek védőügyvédje is lett. Jelentős szerepet játszott abban, hogy ma Romániában hivatalosan is létezhet a Csrkészszövetség vagy a Csíki Magánjavak, az egészségügyi miniszterként végzett tevékenységének fontosságáról nem is beszélve. Mindez két újságoldalba sem férne bele… Úgy tudom, hogy önéletíráson dolgozik. Hol tart vele? – Várom a telet… – Évekkel ezelőtt arról beszéltünk, hogy nem sikerült hozzáférnie az önről készült szekuritátés megfigyelési anyaghoz. Van fejlemény? – A 2000-es években adtam be a kérést a CNSAS-hoz és azt válaszolták, hogy van dosszié, közölni fogják, amikor meg lehet nézni. De nem jött válasz. Néhány hónappal később, sürgetésemre azt válaszolták, hogy nincs és nem is volt ilyen ügycsomó. Pedig tudtam, hogy van. Harmadik nekifutásra, 2014-ben megengedték, hogy megnézzem. 1974-ben kezdődött a megfigyelésem, még mielőtt megtagadtam volna, hogy belépjek a pártba. Mondták, ha akarom, feloldják a besúgók fedőnevét, de akkor nincs jogom, hogy nyilvánosságra hozzam. Mondtam, akkor ezt nem kívánom, ki tudom én magam is gondolni, ki rejlik a fedőnevek mögött. Kézdivásárhelyre például egy kórházi ünnepségre, amit miniszterként támogattam, ezért nem mentem el… – Mi a titka a jó memóriájának, mert rendkívüli memóriája van! – Hát… a jó bor. (nevet) Rossz bort nem ittam soha. Pálinkát sem iszom. Nem cigarettázom. Attól a pillanattól kezdődően, hogy megkaptam az Egészségügyi Minisztériumtól a kinevezésemet, nem vettem a szájamba cigarettát. Addig közbe-közbe igen. Régebb pedig a kártyázások mellett sokat cigarettáztam, mert a póker cigaretta és barátok nélkül elképzelhetetlen. – Mi volt a legnagyobb öröme? – Az unokák. Sok van, de nem elég. Jelenleg van öt, s jön a hatodik és ugyancsak fiú lesz. Még a nevét nem tudom. Gábor unokám már van, Menyhért nincsen. Nekem ugyanis két nevem van, s 1938-ban az első román világban Melchior-Gavril-nak anyakönyveztek. A katonaságnál a reggeli sorakozókon mindenki furcsállotta a Melchior nevet. 1990-ben az első dolgom az volt, hogy kértem a magyarra módosítást, azóta hivatalosan is Menyhért Gábor vagyok. A Melchior-ok szakasza elmúlt. – És a legnagyobb csalódása? – Csalódás az volt elég, de olyan nagy nem, mert előrelátó ember mindenre számít. És egy jogásznak előrelátónak kell lennie, ezért nagy csalódás nem érheti. Daczó Katalin